2015. dec. 19.

Mindennél fontosabb

Sziasztok Drágaságaim! :D

El sem hiszem, hogy ebben az évben már nem is lesz több tanítási nap! Élvezzétek ki a szünet minden egyes másodpercét, akinek pedig még vizsgái vannak ezen a héten, annak sok kitartást kívánok! :)
Most viszont áttérnék a blogra. Tudom, elég ritkán sikerül új bejegyzést közzétennem, amiért bocsánatot kérek. Sajnos a szünet alatt is elég kevés időt tartózkodok itthon, de amennyire tőlem telik megpróbálom kimaxolni a szabadidőmet hasznosan és írni Nektek.
Elég rég nem volt már ilyen kérdezgetős részleg szóval úgy gondoltam felteszek néhány kérdést, szeretném, ha minél többen válaszolnátok rá. Nagyban megkönnyíteni a dolgomat egy kis vélemény kifejtés.
Hatalmas meglepetésként ért, hogy hetvenen lettünk a blogon, számomra ez elég nagy előre lépés és ezért nagyon-nagyon hálás vagyok! <3 :)
Továbbra is várom mindenki visszajelzését, jó olvasást kívánok a részhez! 



Louis szemszöge:

Második napja voltam ébren a kórházban, de még mindig gyengének és erőtlennek éreztem magam. Amikor a fájdalomcsillapítók hatása enyhült remegős fájdalmak törtek rám, amikről azt hittem, hogy sosem múlnak el. Az orvosok azt mondták rengeteg pihenésre van szükségem, ezért gyakran maradtam egyedül a kórteremben, ahol nyugodtan tölthettem az időt.
Sok látogatóm érkezett, de nem maradtak sok időre, követve ezzel az orvosok tanácsait. A tehetetlenség érzete borzalmas volt, minden porcikám fájt egy egészen apró hétköznapi mozdulatok során. Fájdalommal járt megigazgatni a takaróm, vagy kitölteni magamnak egy pohár vizet. A tehetetlenség megbénított és szánalmasnak éreztem magam, amiért nem tudok magamról gondoskodni és segítségre szorulok.
Többször is leszívták a tüdőmbe került szennyeződéseket, a füstöt, amit a lángok közül lélegeztem be. Egy műanya átlátszó csövet vezettek le a torkomon, egyenesen a tüdőmig, furcsa érzés volt. Láttam, ahogy a szürkés színű folyadékot kiszívják a tüdőmből, ami megnehezítette a légzésem. 
Debbie visszament a munkahelyére dolgozni, így csak egy nap egyszer tett nálam látogatót délutánonként. Mérhetetlenül hálás voltam neki, azért, hogy a körülmények ellenére is mellettem maradt, tisztába voltam azzal, hogy milyen nehéz volt neki kitartani és, hogy hányszor vesztette már el a türelmét.  Neki köszönhettem azt, hogy újra mellettem állt a családom.
Egyedül feküdtem az ágyamon és a gondolatok cikáztak a fejemben, egyetlen vágyam az volt, hogy láthassam a felvételeket a balesetemről, de hiába kértem bárkit is azt mondták várnom kéne még vele.
A szoba csendjét az ajtó nyikorgó hangja töltötte be. Jeff lépett be rajta, halkan zárta be maga mögött, mintha attól félne, hogy valaki észreveszi, hogy bejött.
Levette a kabátját és az egyik közelebbi székre hajította le. Idegesnek látszott, végig simított a haján és kifújta magából a feszültséget.
Magamban fontolóra vettem, hogy minek köszönhetem a látogatását, hiszen ahányszor eddig találkoztam vele egyáltalán nem tűnt túl közvetlennek velem szembe. 
Elképzelhetőnek tartottam, hogy talán azért jött, hogy bocsánatot kérjen, amiért Debbie és közém furakodott. Lehet, hogy belátta, hogy nincs igaza azzal kapcsolatban, hogy nem vagyok elég jó a lányához. Láthatta, ahogy Debbie napról-napra kitartott mellettem, ez pedig őszinte szeretetre vall.
Mielőtt belekezdett volna a mondani valójába cammogott egyet és összecsapta a tenyereit, mintha valami nagy előadásra készülne.
- Minek köszönhetem a látogatását, Mr. Hills? – tettem fel óvatosan a kérdést.
Felnéztem rá és láttam, hogy ideges, aggódó. Bizonytalan volt benne, miként fogok majd reagálni erre a feltárulkozásra.
- Nézd Louis… - kezdett bele egészen finoman magához képest. – Tudom, hogy az utóbbi időben sok kínlódáson mentél keresztül, de most azért vagyok itt, hogy Deborahról beszéljek veled – ekkorra biztossá vált benne, hogy nem jó kívánságokkal fog bombázni.
- Figyelek – emeltem fel a fejem és vártam, hogy belekezdjen a mondanivalójába.
- Nekem, mint apának borzasztó volt azt látni, hogy a lányom betegre aggódta magát melletted minden egyes nap. Deborah sose volt még ilyen rossz passzban és rettenetesen aggódom érte, hogy ennyire lefogyott ettől a traumától. Azt hiszem túlságosan is a hatásod alatt van – magyarázta Jeff és újra végig szántotta tincseit ujjaival.
- Mit szeretne ezzel mondani nekem? – húztam össze a szemöldököm, hiszen természetes reakciónak számított, hogy Debbiet is megviselte, ami történt. – Tisztában vagyok vele, hogy mennyire hatással vagyok rá, de sose okoznék pont neki rosszat – keltem a védelmemre.
- Nem szeretném, ha ez többször is megtörténne vele. Kérlek Louis, hagyd ki őt az életedből. Túlságosan is csökönyös ahhoz, hogy belássa, hogy neki ez az életvitel túl gyors. Ő dolgozni jött Kaliforniába, nem pedig azért, hogy lesérült autóversenyzők mellett játsszon ápolónőset. Be kell látnod, hogy ő nem hozzád való. Melletted nem tud önmaga lenni. Hozzád valami kis szőke liba illik, akivel tudsz villogni a média előtt, de őt megrémíti ez a rengeteg riporter, akik odakint várják, hogy darabokra szedhessék néhány válaszért – Jeff egyre indulatosabban beszélt, bennem pedig elpattant valami. Egyáltalán nem koncentráltam már a fájdalmaimra. Bántott, hogy Jeffnek részben igaza volt Debbievel kapcsolatban, mégis szabadkozni kezdtem a önmagam védelmére.
- Ne állítsa be úgy az egészet, mintha csak Debbie lett volna az elszenvedője az egész balesetemnek, mert nem így van. Neki is nehéz volt, de már vége van ennek az egésznek. Ne kérjen tőlem lehetetlent, nem tudok ilyen könnyedén eleget tenni a kérésének – emeltem fel a hangom, de a tüdőm felmondta a szolgálatot és erőteljes köhécseléssel jelezte, hogy neki a kiabálás még túl nagy feladat.
Miközben én épp belehaltam a kínzó köhögésbe, ami olyan fájdalommal járt, mintha a tüdőm lángolna Jeff folytatta a prédikációját.
- Nézd az ő érdekeit, te nem tudod neki megadni azt a nyugodt környezetet, amire ő vágyik. Még olyan fiatal, fogalma sincs, hogy mit csinálsz vele – csattant fel Jeff, mire félelmetes csönd lett a szobában.
Még a köhögésem is abba maradt, nagyot nyeltem.
- Mit csinálok vele? – húztam fel a szemöldököm.
- Tönkreteszed őt.
Elakadt a lélegzetem a mondat hallatán. Remegőn egyenetlenül fújtam ki a levegőt magamból és nagyot nyeltem és a számat erősen összepréseltem egyetlen vékony vonallá. Meggyőző tekintete belém égett. 
Kisimítottam a hajam a homlokomról és küszködök azzal, hogy megnyugtassam magam, hiszen igaza volt Jeffnek, annak okoztam a legnagyobb keserűséget, aki sose érdemelte volna meg. 
- Igaza van – ejtettem ki nagy nehezen és mintha Jeff is őszintén meglepődött volna kijelentésemen. A szája szólásra nyílt, de inkább becsukta. Mintha fontolgatta volna, hogy válaszoljon e, de csak nézett. Olyan sokáig bámult, hogy teljesen elsápadtam. – Megértem, hogy félti – tettem hozzá. – Debbie remek csaj, meg fogja találni a hozzávalót – mosolyogtam keserűen. 
A hangom tele volt csalódottsággal, mikor visszagondoltam Debbie vonásaira. A jövőre gondoltam, de képtelen voltam onnan kitörölni őt, hiszen az életem részévé vált. A lelki és a testi fájdalmaim kiegyenlítődtek abban a pillanatban és olyan érzésem volt, mintha csak egy teljesen üres haldokló test lennék.
Magam elé meredtem az üres fehér falra, ahogy a gondolatok átcikáztak a fejemben.
- Köszönöm, hogy megérted ezt Tomlinson – vette fel a kabátját Jeff a székről, hiszen elérte azt, amiért jött, most pedig távozik, mintha nem most taposott volna szét egy embert, mint egy apró kis bogarat. Kicsit megpaskolta a vállam vigaszként, mintha ez bármit is jelentene nekem.
Mondott még pár jelentéktelen szót mielőtt elhagyta a szobát, de képtelen voltam rá koncentrálni.
A nyugodt pihenést teljesen el lehetett felejteni. Egyedül maradtam a szobában és az érzelmeim úgy zúdultak rám, hogy belefulladtam.
Végtelen ürességet éreztem és reményvesztettséget. Elveszítettem mindenem, amim volt, az autózásban lévő szenvedélyem félelemmé alakult, Debbievel a kapcsolatom pedig semmissé vált pillanatok alatt. Senki nem készített fel erre a napra, amikor az üresség úrrá lett rajtam. Teljesen magamra maradtam, mindent megpróbáltam, ami az erőmből telt, de nem tudtam elfojtani a felgyülemlett gondolataim.
Mindig is gyűlöltem sírni, most azonban nem tudtam küzdeni ellene. Olyan erősen szorítottam össze a szemeim, hogy szinte fájtak, ahogy előtörtek a gyengeségeim jelei. Igen sírok, férfi létemre egy elrontott pillanat miatt, ami tönkretett körülöttem mindent, és mindenkit. A tüdőm veszettül zihált, a mellkasom gyors tempóban emelkedett fel és le. Gyötrő kín és végtelen fáradság tört rám, sok sajgó fájás és tompa nyilalást éreztem a testem különböző pontjain, ahogy a has falam összerándult az idegtől. Semmihez sem tudtam hasonlítani az érzést.
Minden mozdulat fájt, minden szép emlék bántott.
Tudtam, hogy ahhoz, hogy Debbie boldog lehessen eleget kellett tennem Jeff kérésének. Ellenben tisztában voltam azzal, hogy az elején mindketten szenvedni fogunk egymás nélkül.
Az egyik felem a saját önző érdekeimnek élt, de a másik felem azt mondta, hogy el kell engednem őt. Egy órányi szenvedésem után Debbie betoppant a kórterembe. 
Rögtön az ágy felé vette az irányt, majd egy csókot nyomott a számra, amit nem tudtam, hogy kezelni. Megpróbáltam semleges érzelmeket vetíteni. Különleges hatással volt rám, vártam, hogy csillapodjon az érzés, de egyre erősebb lett. Mindennél jobban vonzott, hogy visszacsókoljak, de amit megtettem volna gyűlölném magam. Tett velem valamit, megváltoztatott bennem valamit. Amióta a közelembe került nem voltam ugyanaz az ember.
Tudtam, hogy tátongó űrt fog hagyni maga után a hiánya, de akkor is változást okozott bennem, visszafordíthatatlan változást. 
Ahogy végig néztem rajta megbizonyosodott bennem, hogy Jeffnek igaza van. Rettenetesen sokat fogyott, borzasztóan fáradtnak és kimerültnek tűnt.
Nem hagytam, hogy az őrültbe hajszolja és tönkretegye magát miattam.
- Minden rendben van? – kérdezte mintsem sejtő fél mosollyal az arcán.
Éppenséggel semmi sem volt rendben, szakítanom kellett volna vele, de nem tudtam megtenni. Időre volt szükségem. Többször is neki futottam fejben, de folyton csődöt mondtam.
Ő volt az, aki a halál tornácán is meg tudott nyugtatni azzal, hogy minden rendben lesz. 
- Minden. Kicsit fáradt vagyok – hazudtam.
Közel ült hozzám, hüvelyk ujjával végig simított borostás államon és újra elmosolyodott.
Észrevétlenül apró csíkká préselem a szám, hiszen mindennél jobban kívántam őt, de ennek egyetlen jelét se mutattam felé.
Engem nézett a lehető legőszintébb szeretettel a szemeiben, mire bennem rekedt a levegő.
- Szükséged van valamire? Hozzak neked valamit? – kérdezte aggódva.
Villámcsapásként ért a gondolat, hogy mi lenne, ha megpróbálnám elidegeníteni magamtól őt. Talán meggyűlöl és ő hagy el engem megkönnyítve ezzel a dolgom. Úgy könnyebb lenne elszakadnia és mindkettőnknek jobb lenne.
- Sokszor kértem már tőled valamit, de eddig nem akartad megtenni. Továbbra is csak a balesetemről készült felvételeket szeretném látni – mondtam közömbösen, mire Debbie megforgatta szemeit.
- Louis, tudod, hogy utálom, mikor erre kérsz. Mindennél jobban szeretném elfelejteni azt a napot, te viszont arra kérsz, hogy nézessem meg veled – rázta meg a fejét. – Nem fogom neked megmutatni. Szeretném, ha előbb teljesen felgyógyulnál. Most ez lenne a legfontosabb – fogta meg a kezem, mire nagyot nyeltem. Körmeivel a csuklómat kezdte simogatni és ekkor szembesültem vele, hogy olyan feltétel nélkül szeret, hogy képtelen rám egy másodpercre is neheztelni. – Ráér az autóversenyzéssel foglalkozni, ha jobban leszel – tette hozzá suttogva és olyan közel hajolt, hogy szinte összeért a homlokunk.
Gyorsan kitérek igéző pillantási alól, mielőtt sikerült megtörnie. Valójában egyáltalán nem tartottam fontosnak azokat a felvételeket, mindent csak azért tettem, hogy a dolgok a terv szerint haladjanak.
- Látom nem érted, hogy nekem ez mennyire fontos – próbáltam kemény vonásokat erőltetni az arcomra, de körülbelül olyan szánalmasnak éreztem magam, mint egy kisfiú aki épp hisztizik az anyukájának a legújabb játékért. – Ez az életem Debbie, mindennél fontosabb nekem – mondtam ki ezt úgy, hogy szinte én is elhittem, hogy ez a legfontosabb nekem, de közel sem így volt. Deborah Hills volt a legfontosabb.
Az arcára valami furcsa érzés ült ki, miközben a számat elhagyták a hazugságaim. Csalódottan nézett rám és nagyot nyelt. Növelte a távolságot közöttünk felállt az ágyról, olyan volt, mintha megijedt volna tőlem egy pillanatra.
- Ha tényleg így gondolod, akkor fogalmam sincs, hogy miért vagyok még itt – préselte össze ajkait, ahogy megpróbálta elfojtani a sírását az előző kijelentésem után. Eszeveszett pánikba estem, hiszen nem voltam benne biztos, hogy semleges tudok maradni. 
Borzalmas volt őt így látni és legszívesebben visszapörgetném az időt és mindent másképp tennék, csak, hogy ne kelljen ilyen reménytelen helyzetbe kerülnünk.
Hátrál pár lépést, miközben végig a szemembe nézett. Erőt próbáló tudás volt elengedni őt mindenféle tiltakozás nélkül. Marasztalni akartam, de üveges tekintettel végig néztem, ahogy aprókat lépett az ajtó felé, majd egyre határozottan ment felé. 
Elment. Kinyitotta az ajtót és elment anélkül, hogy visszanézett volna. Becsukta az ajtót maga mögött. Alighogy elvesztettem őt szem elől, borzalmas hiányérzet kerített hatalmába.
Halk káromkodások közepette lecsuktam a szemem és megpróbáltam hozzászokni a helyzethez, mire legnagyobb meglepetésemre, újra kinyílott az ajtó és Debbie állt ott.
- Kérlek, ne haragudj rám – mondta elfojtott hangon, majd hihetetlen gyorsasággal jött vissza az ágyamhoz és a nyakamba borult. Szoros ölelésébe zárt, én pedig tétovázva viszonoztam ezt neki, hiszen képtelen voltam megállni, hogy ne tegyem meg. – Ne haragudj – ismételte el közel a fülemhez – Nagyon hamar felkaptam a vizet, tudom, hogy nem úgy értetted. Türelmesebb kéne legyek veled szembe – mondta szapora lélegzetvételek közepette.
Azt gondoltam, hogy felkészültem azokra a percekre, hogy immunis legyek, de képtelen voltam rá. A bűntudat mardosott, amiért magát hibáztatta miattam, miközben nem érdemelte meg, hogy ilyet mondjak neki. Eltáraztam az emlékezetemben a haja kellemes sampon illatát. A szemembe nézett, majd heves pillantásokat tett a számon. Hogyan csókoljam úgy meg, ha közben a szakításunkat tervezgetem? Hogyan csókoljam meg úgy, hogy ne jöjjön rá, hogy mennyire odavagyok érte?
A szánk lassan találkozott, a legtökéletesebb, legistenibb érzés, amit csak nyújthatott nekem a kórházi ágyamon. Egy pillanatra megfeledkeztem Jeffnek tett ígéretemről.
Hosszú barna tincseitől megszabadítottam a nyakát és kicsit elidőztem a terülten ajkaimmal. Halk sóhajokat eresztett ki, ahogy a puha bőrét kínoztam.
Újra a két apró keze közé fogta borostás arcomat, nem habozott újra lecsapott ajkaimra. Minden porcikám őt kívánta, lehunytam a szemem, a lámpafény átragyogott a szemhéjamon. Csillapíthatatlan, olthatatlanul magamnak akartam tudni egész lényét, de a körülmények nem nekem kedveztek.
Hosszas percek elteltével elszakadtunk egymástól.
Undort, és gyűlöletet éreztem magam iránt, amiért nem tudtam semlegessé tenni az érzelmeim és önző módon a saját érdekeim néztem.
Mély levegőt vettem és némán hallgattam. Talán egyszer elfogadom, egyszer majd azt tudom mondani, hogy ez így jó, őszintén, belenyugodva, de amíg ilyen közel volt hozzám, nem tudtam elküldeni magamtól. Olyan voltam neki, mint egy rossz szokás, amiről nehéz leszokni.
Nem volt se megoldás, se magyarázat, iszonyatos napoknak és heteknek, hónapoknak néztem elébe.
KÉRDÉSEK:
1. Szerintetek Louisnak lesz elég akarata, hogy véghez vigye tervét vagy képtelen lesz rá?
2.  Mit gondoltok, jogos Jeff kérése? (A válasznál fontos figyelembe venni a szülői aggódást, hogy nyilván a legjobbat akarja Debbienek.)
3. Az egész történet alatt elég sok változáson megy át a két karakter, mi a legszembetűnőbb nektek?
4. A történtek után Jeff karaktere ellenségesebbé vált számotokra? Mi a véleményetek Jeffről, szerintetek jó szülői szerepet tölt be?
5. Mennyire utáltok most ezután a rész után? :D

Minden válaszért hatalmas köszönet jár! :)

2015. nov. 30.

Emlékezz rám


Halihó Kedveskéim! Megérkezett a várva várt új rész!

Remélem a sok késés ellenére nem pártol el mellőlem senki. Nagyon közel vagyunk ahhoz, hogy hetvenen legyünk a blogon, de egyenlőre marad az a bizonyos pajzán hatvankilences szám, amit nagyon köszönök. Sajnos tudom jól, hogy az utóbbi részek elég negatív hangulatúak voltak, az ilyen negatívumot sugárzó részeket néha nehezemre esik megírnom, szóval általában ezért történnek a kisebb- nagyobb késések. Nehéz ennyi részen keresztül megtartani a drámai hangulatot, mégis igyekeztem. Remélem ettől a kis érzelmi kisüléstől eltekintve mindenkinek tetszik majd a rész. Köszönök mindent, azoknak akik veszik a fáradságukat és leírják nekem a véleményüket, sokat jelenet ez nekem, hogy visszajelzéseket kapok. Nem is koptatnám tovább a billentyűzetet, jó olvasást kívánok mindenkinek! :) 



Percek teltek el, mindenki csendben volt és csak Adaline halk szipogása volt hallható a szobában.Olyan csönd uralkodott, hogy mindenki félt bármit is mondani. A hosszas hallgatást az ajtó nyitódása zárta le.

Dr. McArty dugta be a fejét az ajtó mögül, majd nagy örömmel nyugtázta, hogy Louis családja is bent van.

- Kérném a családot, hogy jöjjenek velem, szeretnék mondani néhány dolgot, ami fontos lehet a jövőben, valamint alá kellene írni néhány papírt – magyarázta McArty én pedig önkénytelenül is összekulcsolom a kezeimet, mikor eszembe jut, hogy nem tartozok Louis családjához, így én nem mehetek velük.

- Maradj itt addig Deb, rendben? Később mindent elmesélek, amiket az orvos mondani fog – tette a vállamra a kezét Katniss, majd széttárta a karját, hogy megölelhessem.

Erős parfümének illata csapott meg az ölelkezés közben. A hátamat simogatta, majd eleresztett, ami után megigazította a hajam. Megszorította a kezem, hogy nézzek a szemébe. Eszembe jutott, hogy utoljára Louis szemébe néztem bele. Testvérek révén némi hasonlóságot láthattam a tekintetükben. 

- Tudom, hogy mire gondolsz – mondta Kat, de én csak nagy szemekkel pislogtam rá, hiszen fogalmam sem volt, hogy miről beszélt. – Azt hiszed elfelejtett téged, látszik rajtad, hogy rettegsz a gondolattól, de én látom Louison, hogy rengeteg mondanivalója van számodra, csak kell neki egy kis idő. Maradj türelmes, Deb – suttogta Katniss, hogy csak én hallhassam, amit mondd. 

Pár pillanatig még rajtam marasztalta a pillantását, de a kezei elszakadtak tőlem. 

- Köszönöm – motyogtam. 

- A kis hölgy addig maradjon itt, beküldök egy nővért, hogy cserélje Louis kötéseit – mondta dr. McArty, mire mindketten rákaptuk a tekintetünket. Amint kiejtette ezt a mondatot a száján egy fehér ruhás középkorú nő lépett be az ajtón. Unott, rideg tekintettel tolta maga előtt az állványos kocsit, lerítt róla, hogy egy nap legalább milliószor végzi el ugyanazt a munkát. A kis gurulós szerkezeten rengeteg vatta volt, steril kötések, fertőtlenítők egy tál víz valamint egy csipesz. 

Katnissék elhagyták a szobát, így csak hárman maradtunk bent. 

A nővér az ágyához ment, kitakargatta Louis-t és felfedte kötésekkel teli mellkasát. A rengeteg fogyás miatt Louis bordái tisztán kirajzolódtak, a hasfalán a kormány ütésnyomának lilás bevérzései éktelenkedtek. A nővér egy olló segítségével könnyedén levágta a vérrel átáztatott kötéseket, ezzel láthatóvá téve a borzasztó égési sérüléseket. Louis arcán láttam, ahogy elrettent a sebei láttán, tudtam, hogy mennyire fontos neki a külseje és hatalmas traumaként érte az, hogy a saját szenvedélye ezt tette vele. Gyomorforgató látvány volt, ahogy a beforratlan hegekbe beletapadt a vatta. Percekig elképedve kémlelte a mellkasát, majd a nővér a kezébe vett egy vattát és alaposan átitatta fertőtlenítővel. A másik kezében a csipeszt tartotta. 

Rezzenéstelen arccal kezdett bele a dolgába a nővér, mit sem törődve azzal, hogy fel van-e készülve rá Louis. 

Egy hosszú gézdarabot húzott le a nyers sebről, mire meghallom Louis szapora lélegzetvételeit, összeszorított fogakkal próbálta elfojtani a kínlódó nyögéseit. A fájdalom villámcsapásként hasított belé, mikor a nővér a mellkasára nyomta a vattát. Felszisszent, majd hosszan, akadozva szűrte át a levegőt. Különös dolog a fájdalom. Hirtelen jön és az ember nem tud mit tenni ellene, csak várja, hogy elmúljon. Nincs rá magyarázat, nincs semmi értelme. Nagy lélegzetet vett és várt, hogy a nővér leszedje a következő gézdarabkát is. A tekintete elevenebbé vált, a visszafojtott levegője azt jelentette, hogy még él. Minden egyes gyötrelmes elfojtott ordításnál szinte én is érzem a fájdalmát. Lüktető érzést éreztem a bordáim között, ahogy láttam, hogy némelyik sebén még mindig nem állt el a vérzés. Minden egyes másodperccel fokozódott a fájdalma, először még csak sziszegett, majd ordításba fajult át. 

Bárcsak azt mondhatnám, hogy Louis Tomlinsonnak egyszer sem rendült meg a bátorsága és végig erős maradt, de nem így volt. 

- Iszonyatosan fáj – zihálta és szorosan összezárt szemekkel próbálta átvészeli a kínlódó perceket. 

A felébredése óta ez volt a második mondat, ami elhagyta a száját. Teljesen összetört belül ez a két szó. Elakadt lélegzettel próbáltam legyűrni a torkomon akadt gombócot. Az ő fájdalma a lehető legnagyobb lelki nyomás volt számomra. 

Nem akartam, hogy Louis gyengének lásson, mikor nekem kéne őt támogatnom. Nem akartam csalódás lenni, aki olyan gyenge, hogy más fájdalmán is elsírja magát, ahelyett, hogy segíteni tudna a lélekjelenlétével. Csak összetörve álltam ott, mint egy rakás szerencsétlenség, és bámultam a magatehetetlenül szenvedő fiút az ágyon. 

Résnyire nyitott szemeiből sugárzott a gyötrelem és nem bírtam tovább, hátrálni kezdtem pár lépést az ajtóig, majd gyorsan elhagytam a szobát. 

A rettentő hangokat még a falak se tompították, tisztán hallottam Louis-t, ahogy szenved. A hasam görcsbe rándult, ahogy erőteljesen tört ki belőlem a zokogás újra. Azt hittem az ébredése után minden sokkal könnyebb lesz, de hiba volt magam efféle ábrándok közé sodorni. Akkor tudatosult bennem, hogy még csak most jött el a neheze. A szám elé tettem a kezem, hogy véletlenül se hallatsszon be a keserves sírásom hangja. Forró könnyek égették az arcom, mikor kinyílt a kórterem ajtaja. Először csak az állványos kiskocsi kerekeinken nyikorgó hangját hallottam meg, majd a rengeteg véres vattát, ami Louis-tól származott. A tekintetem ütközött a nővér szemeivel, de ugyanolyan mozdulatlan arccal reagálta le a dolgokat, mint eddig is. Fogalmam sincs, hogy lehet valaki ennyire immunis az őt körülvevő szenvedésre. Táskás szemei voltak, amiben egy csepp együttérzést se találtam. Mit sem törődve velem, tovább sétált, majd eltűnt a folyosó végén. 

Sietve letörölgettem az arcomról a könnyeket és beléptem a szobába. Tisztában voltam, hogy látszik a szememen, a mellkasom gyors fel-leemelkedésén, és a kipirosodott orromon, hogy odakint bőgtem, de Louis megértő tekintettel nyugtázta a reakciómat. 

Teljesen le volt izzadva, a haja a homlokának tapadt és szaporán vette a levegőt. Szemeimmel követte a lassú lépéseimet és mikor már mellette álltam, nagyot nyelt. 

- Louis, mondd, hogy nem felejtettél el – kértem erőtlen hangon. 

Nyugalmat kerestem nála, hiszen már nem bírtam tovább a bizonytalanságot. Lehunytam a szemem, hisz a hosszas hallgatás nem sok jót sejtetett. Szeretem a csendet, de akkor megölt. Nem tudtam volna szembesülni a helyzettel, hogy elfelejtett. Másodperceket kellett várjak a válaszára és azt hittem már, hogy soha nem válaszol, de ekkor karcos hangja törte meg a szoba csendjét. 

- Emlékszem rád, Debbie – nyúlt a kezemért és közelebb húzott magához, hogy megölelhessen. Az ismerős becenév felidézi bennem az összes közös emlékünket. Óvatos vagyok, hiszen tudom, mennyire fájnak a sebek a mellkasán. Egy kis rést hagyok közöttünk, ami elhatárol bennünket egymástól. Az a rés pedig a fájdalom. – Hogy lehetsz ilyen buta, hogy azt hiszed, eltudnálak felejteni? – kérdezte, én pedig szinte elolvadtam a karjaiban a szavai hallatán. Próbáltam magamhoz láncolni és soha véget nem érővé tenni a pillanatot, de bármint is tettem, a pillanat akkor is csak pillanat maradt, nem pedig örökkévalóság. Nem gondoltam a múltra és nem keseregtem a jövőn, csak az adott perc számított. 

Lassan megszüntettük a hosszú ölelést és visszacsöppentem a valóságba. 

- Mindenre emlékszel? – tettem fel újra egy kérdést, mire nagyon halvány, fáradt mosoly jelent meg az arcán. Féltem a válaszától, hogy talán mégis akad olyan terültet a memóriájában, ami hiányos. Ott akartam vele folytatni, ahol abba hagytuk. Nem szerettem volna, ha akár csak egyetlen emlék is törlődött volna. 

- Mindenre – bólintott egyet, mire nyugodtan préseltem ki a bent rekedt levegőt magamból. Újabb kérdéseket sorakoztattam elé, amik már régóta foglalkoztattak. 

- Mikor kómában voltál hallottad, amiket neked mondtunk? – kérdeztem, és ekkora döbbentem rá, hogy olyan vagyok, mint egy borzalmas, idegesítő négy éves, aki minden lehetséges dologra rákérdez. 

- Igen, és Debbie, borzalmas a hangod – nevetett fel Louis, de a zúzódások miatt, még a nevetés is fájdalommal járt. Felszisszent, és a mellkasához kapott gyötrelmes arcot vágva. 

Sajnáltam őt és enyhíteni akartam a fájdalmán, de képtelen voltam rá. El kellett fogadnom, hogy nem születtem se varázslónak, se pedig tündérnek. 

- Nem hiszem el, hogy még csak most ébredtél fel a kómából, de máris ekkora tuskó vagy – röhögtem én is a ronda viccén, amit képtelen voltam neki komolyan venni. 

Felidéztem magamban a remény érzetét, mikor a baleset óta először adott életjelet magáról. 

Büszkeséget éreztem Louis iránt, hogy kitartott és a nagy fájdalmak ellenére is a gyógyulás reményében tartott. 

Közel hajoltam hozzá, miközben tartotta velem a szemkontaktust. Rövid, esetlen csókot váltottunk, és akkor tudatosult bennem, hogy úgy néztünk ki, mint két kamasz, akik között épp most csattant el az első csók. Akármennyire is tűnt amatőrnek, soha nem felejtettem el, soha nem fogom tudni kitörölni az emlékezetemből, sem azt, akitől kaptam. Újra az ajkamat kereste, olyan erővel törtek rám az érzések, hogy a lélegzetem is elállt. Üres ostoba gondolatok kavarogtak a fejemben. 

- A baleset pillanataira is emlékszem – döntötte nekem a homlokát. Lehunytam a szemem, ahogy az emlékeim újra levetítették előttem a balesetet. Hallottam, ahogy szaggatottan vette a levegőt, mert elmosolyodott. – Azt hiszem, tartozok még valamivel, amit nem tudtam elmondani, mert épp kómába estem egy kis időre – nevette el magát halkan Louis, de aztán újra komollyá vált – ,de… szeretlek Deborah Hills – ejtette ki a száján azt a szót, amit sose hallhattam még tőle.Alig hittem el, hogy Louis képes volt ilyen nyíltan kimondani ezt a szót, mindig csak tettekben tudta megmutatni, most azonban olyan egyszerűen mondta ki, mintha már régóta eltervezte volna fejben ezt a jelenetet. Ezernyi pillangó kelt életre bennem. A szaggatott mondtatok között apró csóknyi szüneteket tartottunk. – Te mutattad meg, mit jelent törődni valakivel, és ettől én jobb ember lettem. Szeretném, ha ez tudnád – fogta meg a kezem, végig a szemembe nézve. A komolysága megrémített, sose láttam még ilyennek Louis-t. Elképzelhetetlenül jól estek a szavai, a rengeteg kitartás meghozta a gyümölcsét. Éreztem, ahogy a szemembe könnyek szöktek a szép szavak hallatán. 

- Nem hittem volna, hogy mi egyszer összekeveredünk, és hogy végül ilyen fontos leszel nekem, most nem tudom hova tenni ezt, hogy az elmúlt napokban csak azon járt az eszem, hogy te vajon felébredsz-e.

2015. nov. 14.

Milliószor elképzelt pillanat

Halihó Mindenkinek! :D 

Sok-sok kihagyás után végre sikerült megírnom a várva-várt részt. Nem mennék bele szabadkozásokba és nem tudnám megmagyarázni, hogy mostanában miért nem kap el az ihlet gyakrabban, talán a kevesebb időm a magyarázata.

Viszont azzal az ötlettel drukkoltam elő, hogy szeretnélek Titeket is megismerni közelebbről, ezért létre hoztam egy Ask fiókot, amit IDE kattintva el tudtok érni. Forduljatok hozzám nyugodtan bizalommal, ha van kérdésetek vagy esetleg lenne szükségetek valamiféle segítségre.
Nagyon szívesen fogadok továbbra is véleményeket a részekkel kapcsolatban, szóval ne felejtsetek nyomot hagyni magatok után a komment részlegben.
Nem is húznám tovább az időtöket, jó olvasást és szép estét kívánok Nektek! :)



Háromszor dörzsöltem meg a szemem, hogy tényleg az történt- e, amit láttam. A szívverésem megsokszorozódott és úgy éreztem a nagy meglepődöttség miatt talán meg is állhatott volna. Tizenkilenc hosszadalmas nap után Louis nagyon lassan résznyire nyitotta a szemeit, mintha csak egy mély álomból kelt volna fel. A rég látott szempárt újra nyitva volt. A tekintetünk összevillant, amitől biztossá vált bennem, hogy nem csak képzelődök. Bárhol megismertem volna ezt a szempárt, összetéveszthetetlen. Üveges tekintettel válaszolt a körülötte lévő világra, látszott, hogy nem volt tisztában még azzal, hogy hol volt, átnézett rajtam és a falakon is, olyan volt, mintha a nagy sivár semmibe meredt volna, leolvashatatlan érzésekkel az arcán.
Nem rég még bosszús voltam, átkoztam a földet, amiért elvette őt tőlem. Haragudtam mindenre, ami csak okolható volt a baleset miatt, Andrewra és Lukera, az altatóval teli vizes palackra, és Istenre. Bosszúért kiáltottam mindenkinek és mindennek, mérges voltam a világra, de legfőképp magamra, amiért nem voltam ott, hogy megakadályozhassam.
Attól tartottam, hogy sosem kapom őt vissza. Bármennyire is erőlködtem, hogy ne gondoljak ezekre, nem azért küzdöttem, hogy elfelejtsem őt, hanem, hogy visszakaphassam. Álmatlan éjszakákon attól rettegtem, hogy talán egy bizonyos idő elteltével, az agyam szitaként szűri át az emlékeimet és nem tudom majd felidézni pontosan a szeme színét, a bőrének hűvös érintését, a hajának pontos árnyalatát.
Belenéztem a szemében és elfelejtettem a gondolataim fonalát, egyszerre zúdult rám minden érzelem, lepergett előttem újra a megismerkedésünk, a csókjaink, az együtt töltött percek, a baleset, a fájdalma és a fájdalmaim.
Remegő kezeimmel körülöleltem az arcát, de az örömkönnyek belém fojtották a szót, nem tudtam neki elmondani, hogy soha többet nem akarom, hogy lecsukja a szemeit ennyi időre.
Rövid csókot nyomok az ajkaira, nem viszonozta, mégis milliónyi hormon szabadult fel bennem és éreztem, ahogy lüktetni kezdett a vér a vénáimban. A tarkójára csúsztattam a tenyerem és növeltem a köztünk lévő távolságot, hogy újra a szemébe tudjak nézni. A homlokunkat összeérintem és lecsukom a szemem, hogy hálát adhassak röviden az égnek, amiért visszakaphatom őt, akár pár percre is. Ezernyi kérdés fogalmazódott meg bennem, és ha tehettem volna, az összeset egyszerre tettem volna fel neki. Tudni akartam, hogy mit érzett, fájt-e neki, hallott- e engem, mikor hozzá beszéltem? Vajon tudja, hogy mennyire aggódtam és hány könnycseppet ejtettem érte? Tudatában van vele, hogy mennyire szereti a családja? Hány ember aggódta magát betegre miatta? 
- Sose ijessz meg ennyire többé – suttogtam és újabb puszit nyomtam a szájára, mielőtt elszakadtam tőle, hogy orvosért siessek.
Amilyen gyorsan csak tudtam előkerítettem Louis orvosát és együtt rohantunk vissza a kórterembe. Ahogy Dr. McArty megpillantotta Louis-t, halványan elmosolyodott és előhalászta a zsebéből a miniatűr méretű kis zseblámpáját, közelebb lépett az ágyhoz és a szemébe világított, hogy leellenőrizze Louis pupillareflexét.
Az éles fény miatt hunyorogni kezdett először, majd tisztán látszódott, ahogy a pupillája összeszűkül a fényhatásra.
Az orvos elővett egy tollat és Louis orra elé tartotta.
Dr. Mcarty körözni kezdett a levegőben a tollal, Louis pedig követte a szemével a végét, mintha csak egy repülő rovart figyelne, ahogy a szobában repdes.
A tekintete cikázott ide-oda, amíg az orvos el nem vette előle a tollát.
- Tökéletesek a reflexei, ami arra utal, hogy az agyban nincsenek károsodások – fordult felém az orvos. – Minden azt tanúsítja, hogy Louisnak nagy esélye van arra, hogy teljesen felépül, semmiben nem kell majd nélkülöznie – folytatta a doki, mire az én arcomról újra folyni kezdtem az öröm könnycseppjei a szavak hallatán. Szaporán törölgettem az arcom a pulóverem ujjával, hiszen elegem volt a könnyekből egy időre. 
A végig imádkozott éjszakáimnak talán volt értelme, minden aggodalmam porrá hullt és már csak a tudat maradt, hogy minden rendben lesz. 
Talán túl türelmetlen voltam Louis-val szemben, de máris a hangja után sóvárogtam, bármit megtettem volna, hogy hallhassam tőle, hogy minden rendben van vele. Önző dolognak éreztem magamtól, de azt akartam, hogy megnyugtasson engem, hogy nem marad örök életére néma.
- Miért nem szólal meg? – bukott ki belőlem hirtelen a kérdés és epekedve vártam az orvos válaszát.
Dr.McArty kicsit szórakozottan nevetett fel, mintha valami hatalmas butaságot kérdeztem volna tőle, mintha a válasz magától értetődő lenne. Egy pillanat alatt éreztem magam ostobának és összeharaptam az ajkaim, nehogy újra buta kérdéseket tegyek fel, és értelmetlenségeket fecsegjek.
- Ne feledje el, hogy ez még közel sem az ébredés ideje, ez még csak az ébredezés. Várnunk kell, mire újra megszólal, vagy arra, hogy lábra álljon. Eltelik egy kis időbe, mire teljesen felébred, ebből a mély kábulatból – nyugtatott meg az orvos azzal, hogy ilyenkor normális ez az állapot. 
- Mégis mennyi idő lehet pontosan, mire megszólal? – tettem fel az újabb kérdést, hiszen a kíváncsiságom nem engedte meg, hogy befogjam a számat. Mindenről tudni akartam, amihez Louisnak köze lehet. 
– Mindegyik kómás beteg története más egy kicsit. Hallottunk már olyan esetekről, amikor a betegnek elég volt fél óra, ahhoz, hogy mindenre tökéletesen vissza tudjon emlékezni, egy másik kómásnál viszont napokat kellett várni. Ez általában attól, függ, hogy milyen mértékben sérült a beteg agya. Sőt, voltak már olyanok is, akik soha többet nem szólaltak vagy álltak lábra - magyarázta az orvos, mire a gyomrom összeszorult az utolsó tapasztalat hallatán. – De ne féljen! Louis még fiatal és erős, nem valószínű, hogy pont vele történik ez meg – mosolyodott el kedvesen az orvos, majd a nagy fekete keretes szemüvegét visszatolta az orrnyergére és folytatta a vizsgálatot. 
A kezem jég hideg volt és nyirkos az izgalomtól, úgy remegett, hogy attól féltem, hogy a doki is észreveszi és leszedál engem valami nyugtatóval, de mégis megfogtam Louis kezét, ő pedig nagyon lassan felém fordította a fejét. A tekintete nyugodt volt, de mégis sokatmondó. Úgy nézett a szemembe, mintha egy nyitott könyv lenne, a lelkem mélyére látott, amitől megdermedtem. Olyan irreálisnak tűnt, ami történt, számomra ő még mindig mély álomban fekszik, és nem tudom ilyen hirtelen megszokni, hogy újra velem van, éppen úgy, ahogy a hiányát is nehéz volt megszoknom. A mozdulatai nagyon lassúak és gyengék voltak.
- Felírom a kartonjára az új diagnózist – firkált a lapra, valami olvashatatlan betűtípussal néhány sort Dr. McArty. – Hamarosan beküldök egy nővért, hogy lecserélje Louis kötéseit és lekapcsoljon néhány gépet, amire már nem lesz szükség – vette a kezébe a fekete kis noteszát. – Ha bármi gond adódna, akkor nyugodtan szóljon nekem – biztatott az orvos.
- Köszönöm doktor úr – nyögtem ki óvatosan, de le se vettem a szemem Louis-ról, miközben Dr. McArty elhagyta a kórtermet.
Kettesben maradtam Louis-val és kötelességemnek éreztem, hogy hozzá szóljak, de képtelen voltam, a gondolataim megtöltötték az elmém minden egyes szegletét, ahol csak értelmes mondat születhetne. Kicsit leguggoltam, hogy egy szintre kerülhessek a kába tekintetével.
- Felhívom a húgodat, Katnisst – úgy artikuláltam, mintha csak egy kisgyerekkel beszélnék, aki most tanulja a szavakat és még nehezen érti meg.
Emberi mivoltomból adódóan, felmerült bennem a lehető legrosszabb, amit csak el tudtam képzelni. Lehetségesnek tartottam, hogy talán Louis már nem is emlékszik rám. Mi van, ha semmiről nem tud az eddigi életéből? Talán elfelejtett mindent – velem együtt – és egy teljesen új Louis-t kapok vissza, aki széttépi az összes eddigi emlékemet és új életet kezd majd nélkülem. Rettegtem a helyzettől, de mégis elhessegettem a negatív gondolatokat, hiszen azon kaptam magam, hogy másra már nem is tudok koncentrálni. Most boldognak kell lennem, hiszem megtörtént a csoda, amire a baleset óta eltelt tizenkilenc napja vártam.
Louis tekintete egyre érdeklődőbb lett, elkezdte szemrevételezni a szobát, és a mellette lévő gépeket.
Kezemmel eligazgattam a kócos mogyoróbarna tincseit, és közelebb húzódtam hozzá. Az ajkaim szinte a füléhez értek, a nevét suttogtam egyszer, kétszer. 
A szívem veszélyesen hevesen vert, az ujjaimat egymásnak szorítottam, hogy ne remegjek. Összefeszítettem a fogaimat, hogy ne remegjen az állam. Letöröltem az arcomról az érzelmeket, de bármilyen erősen próbálkoztam, képtelen voltam lelassítani a mellkasom gyors, monoton dobogását. Pislogtam, kezemet a mellkasára csúsztattam, de nagyon finom mozdulatokkal, nehogy fájdalmat okozzak az égési sérüléseknek, és ezzel neki is.
- Milliószor – mondom halkan. Nagyon halkan. – Milliószor elképzeltem már ezt a jelenetet magam előtt, de átélni sokkal lehetetlenebb érzés.
Lassan szótlanul behunyta a szemeit. Minden, ami összetört bennem, most újra ép lett. Lassúakat pislogott, én pedig attól tartottam, hogy újra mély álomba zuhan, pedig még negyed órája sem volt, hogy visszakaptam őt.
Puszit nyomtam a fülére és felegyenesedtem, mire újra kinyitotta a szemeit és engem kémlelt. 
A táskámból kivettem a telefonomat, és gyorsan tárcsáztam Katniss számát, aki pár csörgés után fel is vette.
- Szia Deb. Körülbelül negyedóra múlva ott leszek – csendült fel a vékony hangja a vonal másik végén.
- Katniss, nem fogod elhinni mi történt – mondtam, miközben Louisra pillantgattam az egyik szememmel. Az arcomon levakarhatatlan mosoly jelent meg. Olyan erősen szorítottam egymásnak a fogaim, hogy attól tartottam, kitörtnek. – Louis felébredt a kómából – tértem rögtön a lényegre, mire pillanatokig nem is érkezett válasz.
Hallottam pár nehéz, hitetlenkedő lélegzetvételt. Eltelt egy újabb örökkévalóságig tartó pillanat, mire akadozva kezdett el beszélni.
- É-és rendben van? Az orvosok mit mondtak? – tett fel kismilliónyi kérdést kapásból. 
Halkan és visszafogottan nevettem el magam, hiszen természetesnek tartottam az aggódó reakcióját. Finoman a szavába vágtam, hiszen továbbra se fejezte be a felesleges kérdéseit.
- Jól van. Ne aggódj most miatta – nyugtattam meg. - Megkérhetnélek, hogy értesítsd róla a szüleidet? Amint lehet, siessetek be a kórházba. Azt hiszem, jót tenne neki, ha minél több ismerős arcot láthatna most maga mellett – kértem Katniss segítségét.
- Rendben. Azonnal felhívom őket, és amint tudunk, ott leszünk. Körülbelül negyedóra múlva érkezünk – hadarta el gyorsan. – Nagyban megkönnyítené az utazásomat, ha nem lenne ez a rohadt dugó a főúton, karambol volt két idióta miatt és áll a sor már órák óta – panaszolta el Katniss, biztos voltam benne, hogy a türelmetlensége miatt a kormányt verdesi. – De most leteszem Deb, minél hamarabb felakarom hívni aput, hogy ott lehessünk Louis-val. – A hangja tele volt lelkesedéssel és tudtam, hogy ő is mindennél jobban várja, hogy végre láthassa Louis-t. 
- Köszönöm Kat – mondtam röviden és letettem a telefont, hiszen epekedve vártam, hogy visszatérhessek Louis-hoz.
Oldalasan leültem az ágyára. Abban a pillanatban annyival is megtudtam volna elégedni, ha csak nézhetem őt meg a gyönyörű szemeit. Sokat fogyott a kóma ideje alatt és ez meg is látszott rajta, az arca sokkal beesettebb volt és a járom csontjai és kiugróbbak voltak, mint azelőtt.
Megérintettem a kezét és az ajkaimhoz érintettem az ujjbegyeit, majd mindegyikre egyenként nyomtam puszit. Elnyílt ajakkal figyelte, ahogy az ujjai találkoznak a puha szám simogató érintésével. Nem akartam kényszeríteni, vagy megkérni, hogy beszéljen mégis csak ezen járt az eszem.
A türelem volt most a számomra a legfontosabb gyógyír, megtanultam várni. Megnyaltam a szám szélét és tudomásul kellett vennem, hogy ennyi idő elteltével még az ujjai is átvették a kórház ízét. Minden porcikám az ő közelségére vágyott, olyan közel akartam lenni hozzá, hogy a testünk minden egyes szeglete érintkezhessen egymással, de nem akartam neki fájdalmat okozni.
- Már szinte elvesztettem a reményt, de még félholtan fekve is megtaláltad a módját, hogy bennem tartsd – suttogtam. – Most már vége van ennek a rémálomnak, érzem – mondtam halkan. Nagyon halkan. – Mondd, nehéz volt lélegezned? Voltak kibírhatatlan fájdalmaid, igaz? Volt, hogy annyira fájt, hogy azt hitted itt a vége? – Beharaptam az ajkaim, hiszen csak szótlanul pásztázta az arcom és nem felelt nekem. Az arcán keserűség tükröződött, bár nem tudtam eldönteni, hogy csak én látom-e rajta. Könnyek gyűltek a szemembe, hiszen mind végig arra gondoltam a kóma ideje alatt, hogy ő szenvedett vajon? A szemem erős csillogása, elhomályosította látásom, mintha füst ment volna a szemembe, pont, mint a baleset napján a kigyulladt kocsi lángjaiból származó füst, ami megvakított. – Te is sokszor vesztetted el a reményt? – a tüdőm veszettül zihált és bármelyik pillanatban úgy éreztem, hogy zokogásban fogok kitörni.
A kezeim közé zártam az arcát, amin még mindig látható volt néhány halvány zúzódás foltja. Elvesztem a tekintetében, elképzeltem, hogy a pupillája, olyan, mint a tátongó űr, teli milliónyi csillaggal és titokkal, amit még ember nem fedezett fel rajtam kívül. Elsőként nyertem betekintést a két beszédes szempárba, ami ezer titkot rejtett magában és rengeteg megválaszolatlan kérdést követelt.
Egyetlen pislogás zökkentett vissza a valóságba. A kórházba, vissza az ágyra, ahol ő fekszik, én pedig ülök mellette. 
Rohanó léptek zaját hallottam. Nem aggodalmaskodó léptek voltak, hanem lelkesek és vidámak. Amikor az ember ennyi időt töltött el egy kórházban megtanult különbséget tenni, még e között is.
Eleresztem Louis arcát és három ember robban be az ajtón lihegve, kifulladva.
- Jöttünk, ahogy tudtunk – kezdett bele Katniss, de mikor megpillantotta Louist elakadt a szava. Hasonló reakciók érkeztek Olivertől is.
Ahogy Louis és Adaline tekintete összevillant biztossá vált bennem, hogy nem az enyém lesz az első szó, amit Louis kiejt majd a száján.
Az aggodalommal telt asszony rögtön a betegágy mellé sietett és hitetlenkedve végig tapogatta Louis arcát, mintha nem akarná elhinni, hogy ez tényleg megtörténik. Felébredt a fia, és nem veszítette el őt. Kitartott. Azon gondolkoztam, hogy vajon Louis-t mi hajtotta előre? Az, hogy betartsa az ígéretét és ellátogasson az édesanyjához? Talán ez a befejezetlen ügy nem hagyta őt nyugodtan belehalni a sérülésekbe.
Louis ajkai elnyíltak egymástól és tudtam, hogy ez az a pillanat.
A torkom akárcsak egy pikkelyes hüllő. Száraz. Érdes.
Képtelen voltam levegőt venni, még attól is féltem, hogy olyan hangosan veszem a levegőt, hogy nem hallom majd, amit mondani próbál. 
- Sajnálom Anya – szólalt meg Louis erőtlen hangon, én pedig belehaltam az érzésbe, ahogy a hangja körül ölelt, és megnyugtatott.
Akadozva préseltem ki a tüdőmben rekedt levegőt és zuhanásszerű érzés fogott el, megszédültem, de hamar sikerült megtalálnom az egyensúlyi helyzetem. 
Láttam, ahogy Louis egy nagyot nyelt, lehet, hogy gombócot érzett a torkán, bár erről tudomást sem sejtetett.
Katnissel nagyon közel álltunk egymáshoz, a lélegzetvételéből hallottam, hogy neki is nehezen megy a levegőhöz jutás.
Oliver mindig szigorú tekintete is lágyabb volt a szokásosnál. Azon gondolkoztam, mi járhatott a fejében, amikor meghallotta Louis hangját. Mennyi emlék, érzés szabadulhatott fel benne is, talán még az is megfordult a fejében, hogy férfiasabb lett a hangja a fiának, mióta utoljára beszélgettek egymással. 
Adaline Louis kezéért nyúlt és kicsit megszorította.
- Semmi baj kisfiam – törölt le egy kövér könnycseppet az idősödő arcáról Adaline, majd egy keserű mosoly terült szét az arcán, ahogy próbálta elfojtani következőt.
- Csak épülj fel, kérlek.