Sziasztok Drágaságaim! :D
El sem hiszem, hogy ebben az évben már nem is lesz több tanítási nap! Élvezzétek ki a szünet minden egyes másodpercét, akinek pedig még vizsgái vannak ezen a héten, annak sok kitartást kívánok! :)
Most viszont áttérnék a blogra. Tudom, elég ritkán sikerül új bejegyzést közzétennem, amiért bocsánatot kérek. Sajnos a szünet alatt is elég kevés időt tartózkodok itthon, de amennyire tőlem telik megpróbálom kimaxolni a szabadidőmet hasznosan és írni Nektek.
Elég rég nem volt már ilyen kérdezgetős részleg szóval úgy gondoltam felteszek néhány kérdést, szeretném, ha minél többen válaszolnátok rá. Nagyban megkönnyíteni a dolgomat egy kis vélemény kifejtés.
Hatalmas meglepetésként ért, hogy hetvenen lettünk a blogon, számomra ez elég nagy előre lépés és ezért nagyon-nagyon hálás vagyok! <3 :)
Továbbra is várom mindenki visszajelzését, jó olvasást kívánok a részhez!
Louis szemszöge:
El sem hiszem, hogy ebben az évben már nem is lesz több tanítási nap! Élvezzétek ki a szünet minden egyes másodpercét, akinek pedig még vizsgái vannak ezen a héten, annak sok kitartást kívánok! :)
Most viszont áttérnék a blogra. Tudom, elég ritkán sikerül új bejegyzést közzétennem, amiért bocsánatot kérek. Sajnos a szünet alatt is elég kevés időt tartózkodok itthon, de amennyire tőlem telik megpróbálom kimaxolni a szabadidőmet hasznosan és írni Nektek.
Elég rég nem volt már ilyen kérdezgetős részleg szóval úgy gondoltam felteszek néhány kérdést, szeretném, ha minél többen válaszolnátok rá. Nagyban megkönnyíteni a dolgomat egy kis vélemény kifejtés.
Hatalmas meglepetésként ért, hogy hetvenen lettünk a blogon, számomra ez elég nagy előre lépés és ezért nagyon-nagyon hálás vagyok! <3 :)
Továbbra is várom mindenki visszajelzését, jó olvasást kívánok a részhez!
Louis szemszöge:
Második napja voltam ébren a kórházban, de még mindig gyengének és erőtlennek
éreztem magam. Amikor a fájdalomcsillapítók hatása enyhült remegős fájdalmak
törtek rám, amikről azt hittem, hogy sosem múlnak el. Az orvosok azt mondták
rengeteg pihenésre van szükségem, ezért gyakran maradtam egyedül a kórteremben,
ahol nyugodtan tölthettem az időt.
Sok látogatóm érkezett, de nem maradtak sok időre, követve ezzel az orvosok
tanácsait. A tehetetlenség érzete borzalmas volt, minden porcikám fájt egy
egészen apró hétköznapi mozdulatok során. Fájdalommal járt megigazgatni a
takaróm, vagy kitölteni magamnak egy pohár vizet. A tehetetlenség megbénított
és szánalmasnak éreztem magam, amiért nem tudok magamról gondoskodni és
segítségre szorulok.
Többször is leszívták a tüdőmbe került szennyeződéseket, a füstöt, amit a
lángok közül lélegeztem be. Egy műanya átlátszó csövet vezettek le a torkomon,
egyenesen a tüdőmig, furcsa érzés volt. Láttam, ahogy a szürkés színű
folyadékot kiszívják a tüdőmből, ami megnehezítette a légzésem.
Debbie visszament a munkahelyére dolgozni, így csak egy nap egyszer tett nálam
látogatót délutánonként. Mérhetetlenül hálás voltam neki, azért, hogy a
körülmények ellenére is mellettem maradt, tisztába voltam azzal, hogy milyen
nehéz volt neki kitartani és, hogy hányszor vesztette már el a türelmét. Neki köszönhettem azt, hogy újra mellettem állt a családom.
Egyedül feküdtem az ágyamon és a gondolatok cikáztak a fejemben, egyetlen
vágyam az volt, hogy láthassam a felvételeket a balesetemről, de hiába kértem
bárkit is azt mondták várnom kéne még vele.
A szoba csendjét az ajtó nyikorgó hangja töltötte be. Jeff lépett be rajta,
halkan zárta be maga mögött, mintha attól félne, hogy valaki észreveszi, hogy
bejött.
Levette a kabátját és az egyik közelebbi székre hajította le. Idegesnek látszott,
végig simított a haján és kifújta magából a feszültséget.
Magamban fontolóra vettem, hogy minek köszönhetem a látogatását, hiszen
ahányszor eddig találkoztam vele egyáltalán nem tűnt túl közvetlennek velem
szembe.
Elképzelhetőnek tartottam, hogy talán azért jött, hogy bocsánatot kérjen,
amiért Debbie és közém furakodott. Lehet, hogy belátta, hogy nincs igaza azzal
kapcsolatban, hogy nem vagyok elég jó a lányához. Láthatta, ahogy Debbie
napról-napra kitartott mellettem, ez pedig őszinte szeretetre vall.
Mielőtt belekezdett volna a mondani valójába cammogott egyet és összecsapta a
tenyereit, mintha valami nagy előadásra készülne.
- Minek köszönhetem a látogatását, Mr. Hills? – tettem fel óvatosan a kérdést.
Felnéztem rá és láttam, hogy ideges, aggódó. Bizonytalan volt benne, miként
fogok majd reagálni erre a feltárulkozásra.
- Nézd Louis… - kezdett bele egészen finoman magához képest. – Tudom, hogy az
utóbbi időben sok kínlódáson mentél keresztül, de most azért vagyok itt, hogy
Deborahról beszéljek veled – ekkorra biztossá vált benne, hogy nem jó
kívánságokkal fog bombázni.
- Figyelek – emeltem fel a fejem és vártam, hogy belekezdjen a mondanivalójába.
- Nekem, mint apának borzasztó volt azt látni, hogy a lányom betegre aggódta
magát melletted minden egyes nap. Deborah sose volt még ilyen rossz passzban és
rettenetesen aggódom érte, hogy ennyire lefogyott ettől a traumától. Azt hiszem
túlságosan is a hatásod alatt van – magyarázta Jeff és újra végig szántotta
tincseit ujjaival.
- Mit szeretne ezzel mondani nekem? – húztam össze a szemöldököm, hiszen
természetes reakciónak számított, hogy Debbiet is megviselte, ami történt. –
Tisztában vagyok vele, hogy mennyire hatással vagyok rá, de sose okoznék pont
neki rosszat – keltem a védelmemre.
- Nem szeretném, ha ez többször is megtörténne vele. Kérlek Louis, hagyd ki őt
az életedből. Túlságosan is csökönyös ahhoz, hogy belássa, hogy neki ez az
életvitel túl gyors. Ő dolgozni jött Kaliforniába, nem pedig azért, hogy lesérült
autóversenyzők mellett játsszon ápolónőset. Be kell látnod, hogy ő nem hozzád
való. Melletted nem tud önmaga lenni. Hozzád valami kis szőke liba illik,
akivel tudsz villogni a média előtt, de őt megrémíti ez a rengeteg riporter,
akik odakint várják, hogy darabokra szedhessék néhány válaszért – Jeff egyre
indulatosabban beszélt, bennem pedig elpattant valami. Egyáltalán nem
koncentráltam már a fájdalmaimra. Bántott, hogy Jeffnek részben igaza volt
Debbievel kapcsolatban, mégis szabadkozni kezdtem a önmagam védelmére.
- Ne állítsa be úgy az egészet, mintha csak Debbie lett volna az elszenvedője
az egész balesetemnek, mert nem így van. Neki is nehéz volt, de már vége van
ennek az egésznek. Ne kérjen tőlem lehetetlent, nem tudok ilyen könnyedén eleget
tenni a kérésének – emeltem fel a hangom, de a tüdőm felmondta a szolgálatot és
erőteljes köhécseléssel jelezte, hogy neki a kiabálás még túl nagy feladat.
Miközben én épp belehaltam a kínzó köhögésbe, ami olyan fájdalommal járt,
mintha a tüdőm lángolna Jeff folytatta a prédikációját.
- Nézd az ő érdekeit, te nem tudod neki megadni azt a nyugodt környezetet,
amire ő vágyik. Még olyan fiatal, fogalma sincs, hogy mit csinálsz vele –
csattant fel Jeff, mire félelmetes csönd lett a szobában.
Még a köhögésem is abba maradt, nagyot nyeltem.
- Mit csinálok vele? – húztam fel a szemöldököm.
- Tönkreteszed őt.
Elakadt a lélegzetem a mondat hallatán. Remegőn egyenetlenül fújtam ki a
levegőt magamból és nagyot nyeltem és a számat erősen összepréseltem egyetlen
vékony vonallá. Meggyőző tekintete belém égett.
Kisimítottam a hajam a homlokomról és küszködök azzal, hogy megnyugtassam
magam, hiszen igaza volt Jeffnek, annak okoztam a legnagyobb keserűséget, aki
sose érdemelte volna meg.
- Igaza van – ejtettem ki nagy nehezen és mintha Jeff is őszintén meglepődött
volna kijelentésemen. A szája szólásra nyílt, de inkább becsukta. Mintha
fontolgatta volna, hogy válaszoljon e, de csak nézett. Olyan sokáig bámult,
hogy teljesen elsápadtam. – Megértem, hogy félti – tettem hozzá. – Debbie remek
csaj, meg fogja találni a hozzávalót – mosolyogtam keserűen.
A hangom tele volt csalódottsággal, mikor visszagondoltam Debbie vonásaira. A
jövőre gondoltam, de képtelen voltam onnan kitörölni őt, hiszen az életem
részévé vált. A lelki és a testi fájdalmaim kiegyenlítődtek abban a pillanatban
és olyan érzésem volt, mintha csak egy teljesen üres haldokló test lennék.
Magam elé meredtem az üres fehér falra, ahogy a gondolatok átcikáztak a
fejemben.
- Köszönöm, hogy megérted ezt Tomlinson – vette fel a kabátját Jeff a székről,
hiszen elérte azt, amiért jött, most pedig távozik, mintha nem most taposott
volna szét egy embert, mint egy apró kis bogarat. Kicsit megpaskolta a vállam
vigaszként, mintha ez bármit is jelentene nekem.
Mondott még pár jelentéktelen szót mielőtt elhagyta a szobát, de képtelen
voltam rá koncentrálni.
A nyugodt pihenést teljesen el lehetett felejteni. Egyedül maradtam a szobában
és az érzelmeim úgy zúdultak rám, hogy belefulladtam.
Végtelen ürességet éreztem és reményvesztettséget. Elveszítettem mindenem, amim
volt, az autózásban lévő szenvedélyem félelemmé alakult, Debbievel a
kapcsolatom pedig semmissé vált pillanatok alatt. Senki nem készített fel erre
a napra, amikor az üresség úrrá lett rajtam. Teljesen magamra maradtam, mindent
megpróbáltam, ami az erőmből telt, de nem tudtam elfojtani a felgyülemlett
gondolataim.
Mindig is gyűlöltem sírni, most azonban nem tudtam küzdeni ellene. Olyan erősen
szorítottam össze a szemeim, hogy szinte fájtak, ahogy előtörtek a gyengeségeim
jelei. Igen sírok, férfi létemre egy elrontott pillanat miatt, ami tönkretett
körülöttem mindent, és mindenkit. A tüdőm veszettül zihált, a mellkasom gyors
tempóban emelkedett fel és le. Gyötrő kín és végtelen fáradság tört rám, sok
sajgó fájás és tompa nyilalást éreztem a testem különböző pontjain, ahogy a has
falam összerándult az idegtől. Semmihez sem tudtam hasonlítani az érzést.
Minden mozdulat fájt, minden szép emlék bántott.
Tudtam, hogy ahhoz, hogy Debbie boldog lehessen eleget kellett tennem Jeff
kérésének. Ellenben tisztában voltam azzal, hogy az elején mindketten szenvedni
fogunk egymás nélkül.
Az egyik felem a saját önző érdekeimnek élt, de a másik felem azt mondta, hogy
el kell engednem őt. Egy órányi szenvedésem után Debbie betoppant a kórterembe.
Rögtön az ágy felé vette az irányt, majd egy csókot nyomott a számra, amit nem
tudtam, hogy kezelni. Megpróbáltam semleges érzelmeket vetíteni. Különleges
hatással volt rám, vártam, hogy csillapodjon az érzés, de egyre erősebb lett.
Mindennél jobban vonzott, hogy visszacsókoljak, de amit megtettem volna
gyűlölném magam. Tett velem valamit, megváltoztatott bennem valamit. Amióta a
közelembe került nem voltam ugyanaz az ember.
Tudtam, hogy tátongó űrt fog hagyni maga után a hiánya, de akkor is változást
okozott bennem, visszafordíthatatlan változást.
Ahogy végig néztem rajta megbizonyosodott bennem, hogy Jeffnek igaza van.
Rettenetesen sokat fogyott, borzasztóan fáradtnak és kimerültnek tűnt.
Nem hagytam, hogy az őrültbe hajszolja és tönkretegye magát miattam.
- Minden rendben van? – kérdezte mintsem sejtő fél mosollyal az arcán.
Éppenséggel semmi sem volt rendben, szakítanom kellett volna vele, de nem
tudtam megtenni. Időre volt szükségem. Többször is neki futottam fejben, de
folyton csődöt mondtam.
Ő volt az, aki a halál tornácán is meg tudott nyugtatni azzal, hogy minden
rendben lesz.
- Minden. Kicsit fáradt vagyok – hazudtam.
Közel ült hozzám, hüvelyk ujjával végig simított borostás államon és újra
elmosolyodott.
Észrevétlenül apró csíkká préselem a szám, hiszen mindennél jobban kívántam őt,
de ennek egyetlen jelét se mutattam felé.
Engem nézett a lehető legőszintébb szeretettel a szemeiben, mire bennem rekedt
a levegő.
- Szükséged van valamire? Hozzak neked valamit? – kérdezte aggódva.
Villámcsapásként ért a gondolat, hogy mi lenne, ha megpróbálnám elidegeníteni
magamtól őt. Talán meggyűlöl és ő hagy el engem megkönnyítve ezzel a dolgom.
Úgy könnyebb lenne elszakadnia és mindkettőnknek jobb lenne.
- Sokszor kértem már tőled valamit, de eddig nem akartad megtenni. Továbbra is
csak a balesetemről készült felvételeket szeretném látni – mondtam közömbösen,
mire Debbie megforgatta szemeit.
- Louis, tudod, hogy utálom, mikor erre kérsz. Mindennél jobban szeretném
elfelejteni azt a napot, te viszont arra kérsz, hogy nézessem meg veled – rázta
meg a fejét. – Nem fogom neked megmutatni. Szeretném, ha előbb teljesen
felgyógyulnál. Most ez lenne a legfontosabb – fogta meg a kezem, mire nagyot
nyeltem. Körmeivel a csuklómat kezdte simogatni és ekkor szembesültem vele,
hogy olyan feltétel nélkül szeret, hogy képtelen rám egy másodpercre is
neheztelni. – Ráér az autóversenyzéssel foglalkozni, ha jobban leszel – tette
hozzá suttogva és olyan közel hajolt, hogy szinte összeért a homlokunk.
Gyorsan kitérek igéző pillantási alól, mielőtt sikerült megtörnie. Valójában
egyáltalán nem tartottam fontosnak azokat a felvételeket, mindent csak azért
tettem, hogy a dolgok a terv szerint haladjanak.
- Látom nem érted, hogy nekem ez mennyire fontos – próbáltam kemény vonásokat
erőltetni az arcomra, de körülbelül olyan szánalmasnak éreztem magam, mint egy
kisfiú aki épp hisztizik az anyukájának a legújabb játékért. – Ez az életem Debbie,
mindennél fontosabb nekem – mondtam ki ezt úgy, hogy szinte én is elhittem,
hogy ez a legfontosabb nekem, de közel sem így volt. Deborah Hills volt a
legfontosabb.
Az arcára valami furcsa érzés ült ki, miközben a számat elhagyták a
hazugságaim. Csalódottan nézett rám és nagyot nyelt. Növelte a távolságot
közöttünk felállt az ágyról, olyan volt, mintha megijedt volna tőlem egy
pillanatra.
- Ha tényleg így gondolod, akkor fogalmam sincs, hogy miért vagyok még itt –
préselte össze ajkait, ahogy megpróbálta elfojtani a sírását az előző
kijelentésem után. Eszeveszett pánikba estem, hiszen nem voltam benne biztos,
hogy semleges tudok maradni.
Borzalmas volt őt így látni és legszívesebben visszapörgetném az időt és
mindent másképp tennék, csak, hogy ne kelljen ilyen reménytelen helyzetbe
kerülnünk.
Hátrál pár lépést, miközben végig a szemembe nézett. Erőt próbáló tudás volt
elengedni őt mindenféle tiltakozás nélkül. Marasztalni akartam, de üveges tekintettel
végig néztem, ahogy aprókat lépett az ajtó felé, majd egyre határozottan ment
felé.
Elment. Kinyitotta az ajtót és elment anélkül, hogy visszanézett volna. Becsukta
az ajtót maga mögött. Alighogy elvesztettem őt szem elől, borzalmas hiányérzet
kerített hatalmába.
Halk káromkodások közepette lecsuktam a szemem és megpróbáltam hozzászokni a
helyzethez, mire legnagyobb meglepetésemre, újra kinyílott az ajtó és Debbie
állt ott.
- Kérlek, ne haragudj rám – mondta elfojtott hangon, majd hihetetlen gyorsasággal
jött vissza az ágyamhoz és a nyakamba borult. Szoros ölelésébe zárt, én pedig
tétovázva viszonoztam ezt neki, hiszen képtelen voltam megállni, hogy ne tegyem
meg. – Ne haragudj – ismételte el közel a fülemhez – Nagyon hamar felkaptam a
vizet, tudom, hogy nem úgy értetted. Türelmesebb kéne legyek veled szembe –
mondta szapora lélegzetvételek közepette.
Azt gondoltam, hogy felkészültem azokra a percekre, hogy immunis legyek, de képtelen voltam rá. A bűntudat mardosott, amiért magát hibáztatta
miattam, miközben nem érdemelte meg, hogy ilyet mondjak neki. Eltáraztam az
emlékezetemben a haja kellemes sampon illatát. A szemembe nézett, majd heves
pillantásokat tett a számon. Hogyan csókoljam úgy meg, ha közben a
szakításunkat tervezgetem? Hogyan csókoljam meg úgy, hogy ne jöjjön rá, hogy mennyire odavagyok érte?
A szánk lassan találkozott, a legtökéletesebb, legistenibb érzés, amit csak
nyújthatott nekem a kórházi ágyamon. Egy pillanatra megfeledkeztem Jeffnek tett
ígéretemről.
Hosszú barna tincseitől megszabadítottam a nyakát és kicsit elidőztem a terülten
ajkaimmal. Halk sóhajokat eresztett ki, ahogy a puha bőrét kínoztam.
Újra a két apró keze közé fogta borostás arcomat, nem habozott újra lecsapott
ajkaimra. Minden porcikám őt kívánta, lehunytam a szemem, a lámpafény
átragyogott a szemhéjamon. Csillapíthatatlan, olthatatlanul magamnak akartam
tudni egész lényét, de a körülmények nem nekem kedveztek.
Hosszas percek elteltével elszakadtunk egymástól.
Undort, és gyűlöletet éreztem magam iránt, amiért nem tudtam semlegessé tenni
az érzelmeim és önző módon a saját érdekeim néztem.
Mély levegőt vettem és némán hallgattam. Talán egyszer elfogadom, egyszer majd azt
tudom mondani, hogy ez így jó, őszintén, belenyugodva, de amíg ilyen közel volt hozzám, nem tudtam elküldeni magamtól. Olyan voltam neki, mint egy rossz szokás,
amiről nehéz leszokni.
Nem volt se megoldás, se magyarázat, iszonyatos napoknak és heteknek,
hónapoknak néztem elébe.
KÉRDÉSEK:
1. Szerintetek Louisnak lesz elég akarata, hogy véghez vigye tervét vagy képtelen lesz rá?
2. Mit gondoltok, jogos Jeff kérése? (A válasznál fontos figyelembe venni a szülői aggódást, hogy nyilván a legjobbat akarja Debbienek.)
3. Az egész történet alatt elég sok változáson megy át a két karakter, mi a legszembetűnőbb nektek?
4. A történtek után Jeff karaktere ellenségesebbé vált számotokra? Mi a véleményetek Jeffről, szerintetek jó szülői szerepet tölt be?
5. Mennyire utáltok most ezután a rész után? :D
2. Mit gondoltok, jogos Jeff kérése? (A válasznál fontos figyelembe venni a szülői aggódást, hogy nyilván a legjobbat akarja Debbienek.)
3. Az egész történet alatt elég sok változáson megy át a két karakter, mi a legszembetűnőbb nektek?
4. A történtek után Jeff karaktere ellenségesebbé vált számotokra? Mi a véleményetek Jeffről, szerintetek jó szülői szerepet tölt be?
5. Mennyire utáltok most ezután a rész után? :D
Minden válaszért hatalmas köszönet jár! :)


