Semminek nincs értelme

Sziasztok! :)
Először is újfent egy bocsánatkéréssel kezdeném, amiért megint sikerült hatalmas késéssel meghoznom az új részt.  Szintén Louis szemszögből íródott a történet, ami remélem nem okoz nagy gondot. Bár én úgy vagyok vele, néha érdemes más karakterek szemszögéből is írni, hiszen ezzel jobban megismeritek a karakterek gondolatait.
Nagyon jó volt látni a rengeteg kommentet az előző részhez, egyszerűen nem győztem rájuk egyesével válaszolgatni. :) Lehetőleg most se fogjátok vissza magatokat, bátran írjatok nekem a komment részlegbe véleményeket.
Köszönök mindent és jó olvasást kívánok nektek az új részhez! :)


Bámultam a teljesen elégett mirelit kaját az asztalnál ülve és viszolyogva piszkálgattam a szénné égett falatokat a tányéromon. Magamban azt firtattam, hogy talán lassan tényleg beteljesedik az, hogy éhen halok. Abszolút egészségtelen gyors kajákkal szennyeztem a szervezetem, annak ellenére, hogy az orvosok külön előírták, hogy lehetőleg vitaminban, valamint tápanyagban gazdag ételeket fogyasszak, elősegítve ezzel a gyógyulásom és az immunrendszerem felerősödését.

Nos, nem valószínű, hogy az egészséges táplálkozás alatt a hamburgereket és a pizzákat értették, amiket rendelni szoktam magamnak.

Igyekeztem kiküszöbölni a magányos, unalmas óráimat és minél több időt akartam tölteni a négy falon kívül, hogy ne golyózzak be teljesen. Amikor otthon voltam csak arra tudtam gondolni, hogy bárcsak ne gondolnék rá. Próbáltam visszatérni a régi kerékvágásba, amikor még egyáltalán nem volt probléma az egyedüllét.

Estére megbeszéltem Mack-el, hogy átjön hozzám. Ő az egyetlen, aki tudta, hogy már nem vagyunk együtt Deborah-val. Váltig állította, hogy néhány pohár alkohol segít majd elfelejteni őt, habár arról fogalma sincs, hogy ezt már kipróbáltam a napokban és az ötlet kudarcba fulladt.

Étvágytalanul szemeztem az előttem lévő étellel, amikor kopogást hallottam meg az ajtóm irányából.

Mivel Mack csak estefelé tud majd ideérni, lövésem se volt, hogy ki lehet az, de ennek ellenére megindultam a bejárat felé, hogy ajtót nyissak.

Kitártam az ajtót és a küszöbön a húgom állt. Egy hatalmas mosollyal az arcán nézett végig rajtam.

- Na, hogy van az én bátyuskám? – bökött meg játékosan Katniss, mire reflexből megfeszültem egy kicsit.

Katniss az a személy, aki sose szól, mielőtt meglátogat engem. Egyszer csak teljesen spontán beállít hozzám, amikor a legkevésbé se alkalmas.

Egyáltalán nem vágytam a társaságára, mert tudtam, hogy hamarosan fel fog neki tűnni, hogy Debbie nem lakik már itt. Hazudhattam volna azt is, hogy éppen nincs itthon, de rá kellett jönnöm, hogy nem húzhattam az örökkévalóságig azt a pillanatot. Ahhoz, hogy végleg eltudjam felejteni Debbie-t, először mindenki tudtára kellett adnom, hogy ő már nem az életem része. Féltem, hogy sokáig emlegetik majd őt nekem, ami csak még jobban megnehezítette volna a helyzetem, véget kellett vetnem ennek az egésznek. Tudtam, hogy nem sokára kismillió kérdéssel fog elhalmozni engem, amire semmi kedvem nincs válaszolgatni. Az arcomra erőltettem egy vigyort, mielőtt feltűnt volna neki bármi is. A lelki szemeim előtt már láttam, ahogy körbe futkossa a házat Debbie-t keresve, hogy köszönjön neki, de nemhogy Deborah-t nem találja majd, de még a cuccait se.

- Kat, nem is szóltál, hogy jössz – próbáltam elállni az útját, mielőtt még bejönne a házba.

- Talán nem egész nap itthon vagy? Jó ég! Mi ez az égett szag, ami árad a lakásodból? – lökött kicsit odébb, majd átlépte a küszöböt, és bement az ajtón. Zavartan a hajamba túrtam, majd szorosan követni kezdtem Katniss-t.

- Áh, semmi! Csak odaégettem valamit – legyintettem, miközben ő betipegett a konyhába is.

- Ez annyira jellemző rád. Szerintem Deborah-ra kéne bíznod a főzőcskézést, nem neked való ez az egész - nevetett ki Katniss. – Debbie nem szokott neked főzni? – nézett rám, mire a kérdésére egy pillanatra lefagytam és képtelen voltam értelmes mondatot összehozni. Túlságosan hamar eljött az a pillanat, hogy beszéljek erről. Még csak most ért ide, de máris ezzel kellett kezdenem. Amikor látta az arckifejezésem, először csak felhúzta a szemöldökét, ami még jobban megnehezítette a dolgom.

- Ami azt illeti… - kezdtem bele lassan, de hamar megakadtam. – Szóval, Debbie már nem lakik nálam – mondtam ki végül nagy nehezen, mire Katniss még feljebb húzta a szemöldökeit, pedig azt hittem ennél feljebb már képtelenség. Az ajkai a meglepődöttségtől elnyíltak egymástól, de amint észrevette összezárta a száját.

- Hát ezt meg, hogy értsem? – értetlenkedett, hiszen Katniss fejében mi vagyunk a megtestesült álompár, akik örökre együtt lesznek, akárcsak a romantikus filmekben a főszereplők, de nem éppen így alakult.

- Bassza meg! Értsd úgy, hogy már nem vagyunk együtt! – csattantam fel indulatosan, majd a mellettem lévő konyhapultra támaszkodtam, miközben kerülni próbáltan Katniss pillantásait. – Szakítottam vele – motyogtam halkan, mire Katniss döbbenetét úgy is éreztem, hogy nem néztem rá.

- De… Miért? – húzta fel a vállait értetlenül, mire nagyot sóhajtottam, hiszen tudatosult bennem, hogy nem tudom kikerült a témát, muszáj lesz neki ecsetelnem minden részletet.

Össze kellett szednem magam, hogy bele tudjak kezdeni ebbe az egészbe. Nem csak arról volt szó, hogy elvesztettem, hanem arról is, hogy egy idióta vagyok, amiért eleget tettem Jeff kérésének.

Eléggé fontos volt nekem Debbie ahhoz, hogy félretegyem minden egyes érzésemet, előtérbe helyezve ezzel az ő érdekeit. – Elhagytad? – törte meg a csendet Kat, mire összepréseltem az szám és igenlően bólintottam.

- Nem volt más választásom.

- Őt se arra teremtették, hogy egyedül legyen. Mi történt, Louis? – lépett kicsit közelebb Katniss.

- Kicsináltam őt lelkileg. Rá kellett jönnöm, hogy nem vagyunk egymáshoz valók. Úgy éreztem, hogy bántom őt pusztán azzal, hogy vele vagyok – magyaráztam, Katniss pedig megértően bólogatott.

- Megértem, hogy így gondolod, de hidd el, hogy hatalmas hülyeséget csináltál. Innen már csak minden jobb lett volna, te végleg felgyógyulsz, minden helyreáll és visszatért a régi kerékvágásba. Debbie is kiegyensúlyozottabb lesz, csak kell neki egy kis idő. Tudod… Nagyon megijedt, hogy elveszíthet, ezt nehéz volt neki ezt feldolgoznia, de mindez csak azért volt, mert szeret téged. Ne dobd el őt Louis, inkább hozd helyre minél hamarabb – győzködött Katniss, mire egy nagyot nyeltem. - Ezzel, amit most csinálsz, csak még több fájdalmat okozol neki.

Az utolsó mondata feltette a pontot arra a bizonyos i-re. Betelt nálam a pohár, folyamatosan azon voltam, hogy őt megóvjam minden fájdalomtól, amit okoztam neki, erre Katniss képes volt olyasmit hozzávágni a fejemhez, hogy ezzel csak még jobban elrontottam mindent.

Kat szavai úgy mentek át rajtam, mint forró kés a vajon. Gyengévé tett és felkeltette bennem a reményt, hogy valaha újra az enyém lehet Debbie, de mégis ellentmondott a Jeffnek tett ígéreteimnek, ami nem hagyott nyugodni.

- Hagyd abba Kat! – ripakodtam rá. – Kérlek, hagyjuk ezt az egész témát, rendben? Eléggé megnehezíted a dolgomat! – szóltam rá, mielőtt még jobban a kiakadás határához kergetne. – Nem szeretnék erről beszélni – nyomatékosítottam, de Katniss mit se törődve a kérésemmel újra a szavamba vágott.

- Szereted Őt? – kérdezte hirtelen.

- Ez nem ilyen egyszerű… - kezdtem volna mentegetőzésbe.

- Ez egy egyszerű kérdés. Szereted Őt? – ismételte meg újra akaratosabban, mire elakadt a szavam. Hebegni kezdtem, se az igen, se a nem választ nem tudtam kiejteni a számon. Az egyik egy hatalmas hazugság lett volna, a másik pedig reménykeltő. Egyenes választ várt tőlem, mégse tudtam kimondani. Nyilvánvaló volt, hogy szeretem, tudtam, hiszen nélküle semminek sincs értelme. Látszott, hogy nem tudok kibújni a válasz elől, hiszen addig nem fog békén hagyni, amíg ki nem mondom neki, hogy igen.

- És ha igen, az változtat bármin is? – nevettem fel. – Rohadtul nem számít semmit se – mondtam, mire Katniss megértő tekintete hirtelen szánalomra cserélődött.

Megforgatta a szemeit és hangosan kieresztette a levegőt a mellkasából.

- Remélem, rájössz, hogy mekkora balfasz vagy, mielőtt még túl késő lenne Lou – vágta a fejemhez, majd a táskáját az asztalra tette és kutakodni kezdett benne. Kipakolt néhány csomagot, ami több mint valószínű, hogy főtt ételt tartogat magában.

- Ezeket anyu küldi neked, a kedvenceidet csinálta, át akart hívni ebédre, de nem vetted fel a telefonod, szóval kénytelen voltam idehozni neked – mosolygott Kat. – Jó lenne, ha néhanapján adnál egy kis életjelet magadról, és szólnál, ha szükséged van valamire.

- Nem vagyok kisgyerek, tudok magamról is gondoskodni, nem kell aggódnotok – húztam össze a szemöldököm, habár jól tudtam, hogy hiába múltam el már több mint húsz éves, még mindig nehezemre esett egy rántotta elkészítése is. Képes voltam bármit elrontani, amihez csak hozzáfogtam. Katniss hangosan felröhögött, miközben a füle mögé söpört egy kósza hajtincset.

- Hiszen egy mirelit kaját is sikerült totál ehetetlenné tenned, pedig csak néhány percre kellett volna betenned a mikróba. Fogalmam sincs, hogy tudtad ennyire elcseszni – vihogott, mire akaratlanul én is nevetésbe kezdtem.

- Jó, azt hiszem, igazad van – vallottam be, majd mohón felnyitottam az egyik ételhordót és neki kezdtem a lakmározásnak. Katniss önelégült mosollyal az arcán figyelte, ahogy jóízűen ettem a finom falatokat. Volt egy kis különbség az én és anyu főzéstudománya között.

- Olyan jó látni, hogy visszatért az étvágyad. Végre látom rajtad, hogy kicsit kezded összeszedni magad – állt mögém Katniss és elkezdte masszírozni a vállamat, mire éreztem, hogy lejjebb csúsztam a széken és teljesen elernyedtek a görcsös izmaim. Még rágni is elfeledkeztem annyira jól esett a kényeztetése.

Katniss a húgom volt, hiába hozott ki a sodromból, hiába csinált néha butaságokat, képtelen voltam rá haragudni, főleg, hogy tudtam mindent csak jóindulatból tett értem. Szerette volna, ha jól alakulnának a dolgaim, pusztán ezért erőltette ennyire a kibékülésünket Debbievel, de tudtam, hogy ő nem látott teljesen a dolgok mögé, így sose értheti meg a helyzetet.
Visszaemlékeztem a közös gyermekkorunkra, a rengeteg szekálásra, csínytevésre, amiket végül egymásra kentünk. Idősebb fiú testvérként, szinte kötelességemnek éreztem őt mindentől megvédeni. Mindig én voltam az, aki elvitte helyette a balhét, ha valamit elkövetett és a szüleink rájöttek. Rengeteg titkot osztottunk meg egymással, amiket azóta is csak mi tudunk. Bármilyen gyermeki csintalankodásnál egymás cinkosai voltunk és képesek voltunk kiállni a másikért bármi áron.

Katniss cserfes egyénisége az évek során is megmaradt, mindig a kishúgom marad, akkor is, ha már réges-rég betöltötte a tizennyolcadik életévét. Furcsa, hogy mennyi minden változott meg, annyival fiatalabb nálam, de mégis mindig mindenben jobban látja a helyzetet. Katniss mindig remek tanácsokat adott nekem, és a megérzései sosem csaltak. Kezdett engem is elbizonytalanítani afelől, hogy jól cselekedtem-e. Talán Jeff szülői aggodalma keltette bennem a szörnyű lelkiismeret furdalást, ami miatt elcsesztem a dolgokat Debbie-vel. 

 Az érzés tűzszikraként pattant fel bennem és tudtam, hogy minden gondolatom e köré fog fonódni.

El se jutott a tudatomig, hogy Katniss miről fecsegett épp, de nem is érdekelt túlzottan. Amikor végzett a mondanivalójával elmosolyodtam és bólogattam, mintha mindent értettem volna abból, amit mondott, csak reméltem, hogy nem hangzott el semmi lényeges.

Mivel újra belekezdett a kokettálásba, ezért nyugodtan fellélegezve folytattam az eszegetést. Be se állt a szája, képes volt folyamatosan úgy beszélni, hogy én végig meg se szólaltam.

Körülbelül egy óra telt el, amikor Katniss befejezte a felesleges csevegését.

- Figyelj Louis, mennem kell. Anyunak segítenem kell néhány dologban. Kitalálta, hogy nagytakarítás van otthon, szóval a nap hátralévő részét portörölgetéssel fogom eltölteni – sóhajtott Kat.

- Rendben. Ne felejtsd el anyunak megköszönni helyettem a kaját, baromi jó volt. - Katniss mosolyogva bólintott egyet, majd elindult az ajtó felé.

Újra egyedül maradtam a házban, de ennek ellenére egy percig se unatkoztam. A fejemet megtöltötték a gondolatok. Folyamatosan Katniss szavai jártak a fejemben. Azzal a reménnyel váltam szét Debbietől, hogy az útjaink egyszer újra összefutnak. Nehéz volt tőle egyre távolabb kerülni, amikor tudtam, hogy nekem van teremtve.

Néhány óra elteltével Mack is megérkezett hozzám és neki is láttunk a tervünk megvalósításának. Beletelt egy kis időbe, mire elkezdtük megérezni az alkohol hatásait. Egy jó ideig röhögéssel és xbox-ozással töltöttük az idő nagy részét, csakúgy, mint régebben. Aztán valami megváltozott, különös hiányérzet lépett fel bennem. Hiányzik egy háttérben rikácsoló hang, ami azt hajtogatja, hogy halkítsuk már lejjebb a tévét, mert nem tud olvasni. Habár ketten voltunk a házban, mégis üresnek tűnt.

Mack mindent beleadva nyomogatta a konzolt, hiszen tudta, hogy életében először nyerésre állt a játékban. Nem tudtam koncentrálni, amit egy ideig az alkoholnak tudtam be, de idővel rájöttem, hogy ez teljesen másnak volt köszönhető.

- Tudod, van az a csaj… Debbie barátnője, Sue – szólalt meg Mack, miközben egy pillanatra se vette le üveges tekintetét a képernyőről.

Teljesen bele volt süppedve a kanapén lévő párnák sokaságába.

- Igen persze, ismerem – bólogattam. – De te honnan ismered Sue-t? Tudtommal sose találkoztatok – ráncoltam össze a szemöldököm, hiszen mindig is úgy tudtam, hogy ők vadidegenek egymásnak.

- Akkor találkoztam vele a kórházban, amikor te fél lábbal a sírban voltál. Éppen kómában feküdtél, szóval nem igazán láthattad a megismerkedésünket. Már az első nap az ágyamban kötött ki. Nagyon közös nevezőn vagyunk, mindketten imádunk dugni – áradozott Mack. – Nála jobb nőt nem is kívánhatnék, nem tudok betelni vele, hihetetlen.

Mack elégedetten hümmögött egyet, ahogy Sue-n fantáziálgatott, engem viszont aggasztani kezdett a dolog. Nagyjából jól ismerem Suet és tudom, hogy körülbelül ugyanolyan kaliberű nő, mint Debbie. Könnyű összetörni őt lelkileg és féltem, hogy Mack nem lesz túl tapintatos hozzá, amikor megunja és kidobja.

- Rendben haver, de szereted is Sue-t? Tudod, megérdemelné, hogy normálisan bánj vele. – Próbáltam Mackre hatni, kevés sikerrel. Kezdtem elveszíteni az összpontosító képességem, már nem tudtam koncentrálni a játékra, ami általában már rutinból szokott menni.

Mack teljesen úgy nézett rám, mintha meghibbantam volna. Megállítottam a játékot és felhúzta a szemöldökét.

- Bazdmeg Louis, mi a fasz lett veled? – tárta szét a karját kérdőn. – Eddig minden lányt megkúrtál, miért pont most jött rád ez a - női lélek védelme - duma? Lelkizzünk, mint a csajok, vagy mi lesz? – meresztette rám a szemét.

Mack halkan felnevetett, mintha nem hitte volna el, hogy ezeket hallotta tőlem.

A túl sok alkohol hatása miatt egyáltalán nem gondoltam végig a dolgokat, így meggondolatlanul csúsztak ki a számon a mondatok.

- Komolyan nem tudom, hogy lehettem valaha akkora seggfej, mint te. Fogalmad sincs, hogy milyen szar érzés pont egy olyan csajt távol tartani magadtól, akivel nem csak egy gyors dugás volt az egész kapcsolatotok – ripakodtam rá mérgesen, de pillanatokon belül rájöttem, hogy kár jártatnom a számat, úgy se fogja megérteni.

Legyintettem egyet a kezemmel felé, azonban Mack-et lesokkolták a szavaim.

- Wow, te aztán beleszerelmesedtél ebbe a csajba.

Legszívesebben azonnal letagadtam volna, de helyette inkább csak beharaptam mindkét ajkam.

Nem akartam többet határokat szabni magamnak, a magam ura akartam lenni, akit senki meg nem állíthatott.

Úgy éreztem magam, mint aki a semmi kellős közepén, egy kötélen egyensúlyozva próbálta elérni a célját. Nem léptem előre, se vissza, csak ott álltam és nem moccantam, pedig az orrom előtt volt a csodás lehetőség, hogy visszaszerezhetem Debbie-t.

Félelemmel töltött el a mélység, ahová bármikor belezuhanhatok, ha nem lépek előre. Cselekednem kellett, mielőtt még túl késő lenne megtenni felé a lépéseket.

Nem halogathattam tovább, nem bírtam volna ki még több tehetetlen éjszakát, így elhatározást tettem. Féltem tőle, ha tovább halogatom, talán sikerül lehűtenem a motivációm és nem teszem meg, amit már fejben egyszer elhatároztam.

- Sietnem kell – hangom tele volt határozottsággal.

- Ugyan hová? – nevetett fel Mack könnyelműen.

Tudtam, hogy biztosan azt fogja hinni, hogy elment a józan eszem és megpróbál majd megállítani.

- Debbiehez. Helyre kell hoznom a dolgokat – pattantam fel a kanapéról, hogy összeszedjem magam és elindulhassak, amikor Mack hirtelen ellenkezni kezdett. Nagyon feszültté vált a kijelentésemre, hiszen az arcomról olvasható volt, hogy ezennel nem viccelek.

- Hé, nem felejtettél el valamit Tomlinson?! Több mint fél üveg töményet öntöttél le a torkodon, nem gondolod, hogy kissé eszelős ötlet lenne most autóba ülni? A világért se akarnálak felzaklatni, de nem is olyan rég még egy kórházban feküdtél, kómában egy autóbaleset miatt – emlékeztetett Mack, mire megforgattam a szemeim. Az információ úgy ment át rajtam, hogy egy aprócska felelősség érzetet se hagyott maga után.

- Most nincs időm nosztalgiázni, Mack! Ne is erőlködj, nem fogsz tudni erről lebeszélni – makacskodtam, majd könnyelműen elsétáltam mellette, de Mack utánam futott és a karomnál rántott vissza a szobába.

- Mondd, komolyan elment a józan eszed?! – körzött a mutató ujjával a halántéka előtt Mack. – Ezt törvény is bünteti! – ragadta meg a felsőmet, amit megrángatott, hátha kicsit sikerült észhez téríteni.

Figyelmen kívül hagyva minden próbálkozását kezdtem el öltözködni, hogy minél hamarabb elindulhassak. – Deborah több mint egy órára lakik Kaliforniától – sorakoztatta fel az újabb érveit.

Éppen a kocsi kulcsomért nyúltam, amikor kikapta a kezemből.

- Ne haragudj haver, de nem fogom hagyni, hogy őrültséget csinálj részegen egy csaj miatt, felejtsük el szépen ezt az egész ötletet – fogta a markában a kulcsot és esze ágában sem volt, hogy visszaadja.

Fontosnak tartottam a tetteim következményre gondolni, de sokkal fontosabb volt nekem, hogy megtegyem, amihez csökönyösen ragaszkodtam. Helyesen kellett cselekednem. Nem tudhattam, hogy mi lesz a tetteim eredménye, ha nem tettem volna semmit, nem lett volna a tetteimnek eredménye se, szóval meg kellett próbálnom.

Én voltam a saját akarataim irányítója, én voltam a forgatókönyv írója, nálam volt a toll és az eredmény is mindig tőlem függtek.

- Nem halogathatom! Ne akadékoskodj már Mack! Ne kételkedj bennem, sokkal előrébb lennénk, ha inkább ösztönözni próbálnál – idegeskedtem. – Azonnal add ide azt a kulcsot! – mondtam nyugodtan, és vártam, hogy átnyújtsa.

- Honnan tudod, hogy ez az egész jó ötlet? – gondolkodott el Mack, amit én magam se hittem el.

Lehet, hogy az alkohol miatt sokkal befolyásolhatóbb volt.

- Ahj Mack… Ne húzd már az időm – próbáltam volt sürgetni.

- Honnan tudod, hogy jó ötlet? – kérdezte meg újra, mivel az imént is figyelmen kívül hagytam a kérdését.

- Onnan, hogy semminek nincs értelme nélküle.

Mack szép lassan odaadta a kulcsomat és rám bízta a döntéseimet. Az arcára volt írva, hogy továbbra sem volt biztos benne, hogy ez az egész jó ötlet lett volna. Azt is megkérdőjelezte magában, hogy jól cselekszik-e, de én az adott pillanatban nagyon is nagyra értékeltem az ösztönzését.

(D)Abbie

Sziasztok!

Gondolom az előző rész miatt, már mindenki kellően elküldött a pokolba minimum háromszor. Most viszont itt vagyok a folytatással, próbáltam sietni vele. Picit rendhagyóan hosszabbra sikerült, mint általában, de ez gondolom nem okoz problémát.
Apró malőr következtében, most nem a szokványos bétám, Briana javította a részt, hanem Kertész Kinga, akinek ezúton is köszönöm a segítségét. Így nem kellett napokat várni arra, hogy javított részt kapjatok.
Nem is koptatnám tovább a billentyűzetet, jó olvasást Nektek az új részhez! :)


Nem múlt el az érzés. Egyszerűen nem múlt el, bármit is tettem, nem tudtam leállítani. Önkéntelenül is azon járt az eszem, hogy felhívom őt, ösztönösen vágyakoztam utána. Őrülten hiányzott és nem tudtam tenni ellene, nem tudtam kiölni magamból az emlékét.

A mellkasomon lévő hegek folyamatosan húzódtak minden levegővételnél, és úgy éreztem, véresre vakarnám az egész hegesedő felületet kínomban.

Három napja nem láttam Deborah Hillst, és az egyetlen dolog, ami elterelte a gondolataimat róla az a kellemetlen inger a vakarózásra.

Félhomályos szobában tengettem a napokat, miközben kismilliószor újranéztem a balesetemről készült felvételeket. Mindenki arra volt kíváncsi vajon visszatérek-e valaha az autóversenyzéshez, de csak találgatások és buta pletykák hírét lehetett hallani. Egy ideig nem követtem az eseményeket, próbáltam elfelejteni, hogy Luke és Andrew milyen rondán hátba szúrtak. Talán idegesnek kellett volna lennem, szét kellett volna kürtölnöm a médiában, hogy ez a baleset miattuk történt, de nem tettem meg. Luke volt az egyetlen, akire méltó ellenfélként tekintettem, mások a nyomomba se értek a versenyeken. Nélküle unalmas, plusz egy indok, hogy az orra aládörgölhetem élete végig, hogy csak úgy tudott legyőzni, ha altatót kever az italomba. Andrewnak köszönhettem, hogy eljutottam idáig a versenyzésben, csúnyán ellenem fordult, ami számomra megmagyarázhatatlan, hiszen barátomként tekintettem rá. Mindent összevetve nem fogom ennyiben hagyni a dolgokat, számolok még velük ez ügyben, de most a gondolataim sokkal fontosabb dolgok felé irányultak.

Nem látni Debbiet elvonási tűnetekkel járt. Hiányzott valami alapvető, minden másnak csökkent a jelentősége. 

Semmi sem volt rendben körülöttem, vissza akartam kapni a régi önmagam, aki még Debbie előtt voltam. Akit nem érdekel, ha egy-két tettével megsirat néhány nőt.

Szar, hogy az egyik nap az élet csodás, elégedettnek érzetem magam, talán kissé érzelemmentesnek és üresek voltak a cselekedeteim, de alapjáraton mégis elégedett voltam. Aztán mindenféle figyelmeztetés nélkül a sziládnak hitt talaj megingott alattam, és minden összedőlt körülöttem. Elvesztettem a versenyzés iránt szenvedélyem és az egyik legfontosabb embert az életemben. 

A családból eddig senkinek se adtam tudtára, ami Debbivel történt, nem akartam, hogy kérdezősködésbe kezdjenek, vagy a fejemhez vágják, hogy mekkora idióta vagyok. Magamtól is tisztában voltam vele, szóval nem volt szükségem megerősítésre. 

A mai nap folyamán azonban döntést hoztam, visszatérek a régi életvitelemhez és szórakozni megyek.

Éppen a cipőmet húztam már és a zsebembe suvasztottam az összes értéktárgyamat, amikor láttam, hogy megérkezett a taxi. Elég sok oka volt, hogy nem saját autóval mentem. Elsősorban az, hogy időre volt szükségem, hogy betudjak ülni újra a kormány mögé, másrészt pedig gondoltam rá, hogy alkoholt fogok fogyasztani.

Ahogy kiléptem az ajtón a csípős hideg körülvett én pedig vacogni kezdtem, pedig csak néhány másodperc telt el, amíg a bejárati ajtómtól a taxiba értem.

Egyáltalán nem foglalkoztam a sofőrrel, lediktáltam neki a szórakozóhely címét, aztán belemerültem a telefonomba. Néha kinéztem az ablakon. Furcsa érzés volt egyáltalán újra autóba ülni, akkor is, ha nem én vezettem. A lábaim automatikusan úgy jártak, mintha a gázt és a féket én taposnám, nem pedig a taxis.

Pár perc elteltével megérkeztünk, a volán mögött ülő férfi monoton hangon mondta el, hogy mennyivel tartozom a fuvarét, majd miután kifizettem, és kiszálltam a kocsijából, elhajtott.

Nem kedvelem az olyan helyeket, ahol a hangos zenében a saját gondolataimat se hallom. Mindig is az olyan bárokat szerettem, ahol egészséges hangerővel dübörög a zene, most azonban mégis az első szituációt választottam.

Arra vágytam, hogy minden gondolatom elterelődjön és teljesen kitudjak kapcsolni.

Ismertem a helyet, voltam már itt párszor, de nem tartozott a kedvenc szórakozóhelyeim közé. A zene maximális hangerőre volt nyomva, egyhangú és ütemes ritmusú, nem volt szövege se, csak arra volt jó, hogy a teljesen részeg emberek ide-oda lépegessenek rá.

Az egész helyen kellemetlen izzadság szag és alkohol illata keveredett.  A hely zsúfolásig tele volt illuminált állapotú fiatalokkal. A legtöbb lány hiányos öltözetű lotyó volt, amit a kiéhezett férfiak igyekeztek kihasználni. A falak sötét színűek voltak, hogy ezzel is fokozzák az éjszakai hangulat mámoros érzetét. Villogó, színes fények cikáztak a falakon a zene ütemére, ami inkább zavaró volt számomra, mintsem hogy kedvcsinálók. 

Mindenféle negatív gondolatomat elhessegettem, és leültem a bárpulthoz, majd kikértem az első whiskeymet, amivel belevágtam az éjszakába. Az alkohol fanyarító íze szétáradt a számban, de a sokadik pohár után már azt se éreztem volna meg, ha egy lángolni kezd a torkom.

Figyeltem, ahogy a pultoslány ügyesen keveri a különleges színű koktélokat az embereknek, akik minden féle köszönet nélkül odadobják a pénzüket és már mennek is vissza táncolni.

A táncoló tömeg között észrevettem egy szempárt, ami már jó hosszúideje figyelhetett, ugyanis megéreztem magamon a tekintetét.

Egy lány volt az. Olykor el is mosolyodott. Az egyébként szendének tűnő lány valójában annyi vadságot és gátlástalanságot sugárzott, hogy mocskosul felizgatta a fantáziámat. A gondolataim menthetetlenül elkorcsosultak az alkohol hatására.

Nem egyedül volt, néhány barátnőjével táncolt együtt, miközben a szemeit hosszasabb pillanatokra rajtam felejtette. Hosszú szőkésbarna haja a dereka legalját verdeste, miközben egy alig takaró kis szürke alkalmi ruhában illegette a csinos kis fenekét.

Engem sokáig csak a testi kielégülés hajtott, az odáig vezető felesleges érzelgésekkel egyáltalán nem törődtem régebben, azt pedig elképzelni sem tudtam, hogy valaha hidegen hagy az, hogy egy nő tálcán kínálgatja magát. Közönséges viselkedése a fantáziámat beindította ugyan, a vágy bennem volt, hogy magamévá tehessem, mentálisan azonban inkább taszított.

A csípőjével nyolcasokat írt le, miközben a hatalmas magas sarkújával a zenére lépdelt.

Jól ismertem a nők összes gesztusát és láttam, hogy ez a lány egyetlen kérésemre az ágyamban köt ki, ha úgy akarom.

Lehúztam az utolsó kortyot a poharamból, és megindultam felé. Kissé homályossá vált a látásom, mikor felálltam. Elfelejtettem a valóságot, becsuktam a szemem és csak a vágyaim hajtottak, miközben a teljesen ismeretlen lány ajkait kezdtem falni. Mindkét tenyerét a mellkasomra feszítette, de nem azért, hogy ellökjön magától, hanem, hogy még közelebb húzzon.

Kezeimet a fenekére tettem és erősen megszorítottam, olyan kerek volt, hogy ott menten neki estem volna. Hevesen kapkodtuk a levegőt, miközben egyre nagyobb beleéléssel – szinte már megfeledkezve arról, hol vagyunk – kebeleztük egymás ajkát.

Két vadidegen ember teljesen érzelemmentes csókkal üdvözölte egymást. 

Az ágyékomat az övének feszítettem, hogy éreztessem vele, hogy mik a terveim mára. A teste olyan volt, amit bármelyik nő megirigyelt volna, a legtöbb férfi álmodozni sem merne efféle szépségről.

Egy idő után azonban beleuntam a csókunkba, semmit se váltott ki belőlem, pusztán szexuális vágyakat. Jó ideje nem kerültem ilyen közel egy nőhöz sem Debbien kívül, szóval a különbségek nagyon is szembe tűnőek voltak. Más volt az illata, az érintése, a csókja, nem adta meg azt az egy kis pluszt, amire vártam, de alkalmi szeretőnek tökéletes volt.

- A közelben lakom – motyogtam a szájába, miközben hallottam, hogy úgy zihált, hogy el sem tudtam képzelni, ha már most ezt váltottam ki belőle, akkor mi lesz, mikor az ágyamba viszem.

- Most rögtön indulhatunk – kacsintott.

Először hallottam a hangját, de annyira jelentéktelenként kezeltem az egész helyzetet, hogy arra se tartottam igényt, hogy a nevét vagy a hangját eltárazzam a memóriámban. A puszta beszédéből lerítt, hogy valószínűleg még érettségije sincs. Próbáltam őszinte mosolyt kanyarítani az arcomra, de a szituáció nagyon is siralmas volt az én nézőpontomból.

A mosolyomat látva közelebb hajolt a nyakamhoz, két kezével a hajamba túrt, hogy a fülembe dorombolja a szavakat. 

– Használj ki! Csinálj velem azt, amit csak akarsz. Teljesítem az összes kívánságodat – sziszegte úgy, hogy közben az ajkai csiklandozták a fülemet. A hangjából érezhető volt, hogy ő se sajnálta a pénzt alkoholra. Szavai hallatán az egész testem megfeszült és elöntötte a kéjvágy. A puszta szavai is megdolgoztatták az elmém, a vér hihetetlen erővel zubogott bennem és nehéz volt ellenállni csábító szavainak. Újra neki löktem a csípőmet, sürgetően, hiszen már beleőrülök a várakozásba. 

Testével úgy simult hozzám, akárcsak egy macska, körmeivel kellemesen végigkarcolta a hátamat, mire eltávolodtam tőle, és a kezénél fogva elkezdtem kirángatni a helyről.

A testem mindennél jobban kívánta, de az érzelmeim ellentmondtak a cselekedeteimnek. 

Debbie gondoltam és elhatározást tettem afelől, hogy nélküle is meg leszek, nem fog nekem hiányozni, de amilyen erősen próbáltam ezt elhitetni magammal, annál jobban megbizonyosodtam róla, hogy ez nem így van. Egy másik lányon vigasztalódtam azt remélve, hogy talán szex közben beleszeretek és kitölti az ürességet, amit Deborah Hills hagyott maga után.

A hely előtt több taxi is várakozott, spontán kiválasztottam az egyik autót és a hátsó ülésre telepedtem le a lánnyal, akinek még a nevét se tudtam, de azt igen, hogy hamarosan az ágyamban köt ki.

A pólóm alá nyúlt és végig húzta hideg ujjait a forró bőrfelületen, annyi gátlás se volt benne, hogy legalább szerencsétlen taxisofőrt megkíméljük a látványtól, hogy két fiatal a kocsija hátsó ülésén esik egymásnak. Parancsoltam a férfi ösztöneimnek, hiszen aggasztott, hogy a visszapillantó tükörből a vezető folyamatosan azt leste, hogy vajon mikor fogy el a türelmem és teszem magamévá a csajt itt helyben. 

Meredten bámultam ki az ablakon, miközben megpróbáltam kizárni a kellemes érzést, ahogy a fogaival és az ajkaival csodát művelt a nyakamon. A szemeim le-lecsukódtak, de nem különösebben reagáltam a kényeztetésére.

Hosszúnak tűnő percek teltek el, mire végre hazaértünk, a lehető leggyorsabban nyomtam a pénzösszeget a sofőr kezébe, és mire észhez kaptam már az előszobában kötöttem ki a lánnyal.

Megragadtam a csuklóját és a karját szétfeszítve a falhoz szegeztem. Fojtottan felnyögött. Egyre kevésbé kezdtem érezni a testem egyéb részeit, csakis a nadrágomban lévő, egyre fokozódó, kellemes lüktetésre tudtam koncentrálni.

Nem időztem sokáig vele az előszobában, nem érdekeltek az ő szükségletei, egyáltalán nem tartottam fontosnak, hogy neki jó legyen. 

- Louis vagyok. Csakhogy tudd, kinek a nevét kell sikítoznod – adtam a tudtára, miközben csak annyi időre hagytam abba a tetteimet, hogy beszélni tudjak.

- Abbie. Nagyon örülök a találkozásnak – mutatkozott be, mire a neve hallatán egy pillanata teljesen lesokkolódtam. Hasonlóságot véltem felfedezni az Abbie és a Debbie név között. Furcsa, hogy a sors mindig úgy alakítja a történéseket, hogy még véletlenül se tudjuk elfelejteni azt, akit el akarunk. A legváratlanabb pillanatokban valami eszedbe juttatja az összes emléket, elég az egy név, vagy egy buta kis mozdulat.

- Valami baj van? – nézett rám egy pillanatig komolyan Abbie, mikor egy kis rémületet látott rajtam.

- Nem, dehogy – mosolyogtam. – Szép név – tettem hozzá udvariasságból, majd, hogy ne fogjon gyanút folytattam, amit elkezdtem. 

- Akkor megmutatod végre a hálószobádat? – akaratoskodott, majd rám akaszkodott. A fenekébe marva megtartottam teljes súlyát.

Karjaival a nyakamat karolta át, lábaival pedig a derekamat kulcsolta össze, én pedig megindultam vele a hálószobám felé.

- Nagyon fog tetszeni, ezt garantálom – morogtam a fülébe, miközben a tarkómra vezette kezeit és az állkapcsomra szórt csókokat, fülemnél megállapodott, hogy bele tudjon suttogni.

- Kötve hiszem – lihegte. 

A hangjából jól kivehető volt, hogy élvezte a helyzetet, ahogy a csípőmre akaszkodva az ágyam felé vittem.

Képtelen voltam kizárni a gondolatot, hogy utoljára nő, aki ebben az ágyban járt, Debbie volt, ahogy az újdonsült szexpartneremet lefektetem az ágyra nosztalgikus illat csapta meg az orrom, kellemes parfüm illat, ami nem Abbietól származott, hanem Deborahtól.

Alulra kerültem, miközben Abbie a derekamra ült és csípőmozgásával csak még jobban fokozni akarta bennem a vágyat. Először csak ringatta magát, majd egyre intenzívebb mozgást lejtett rajtam. A számat vékony vonallá préseltem, ahogy a nyögések megpróbálnak kiszökni a számon.

A pólóm aljával kezdett el játszani, mire villámcsapásként hasított belém a gondolat, hogy a mellkasom tele van égési sérülések ronda hegeivel, amiket nem szívesen mutogatok meg másoknak. Egyáltalán nem volt kedvem kiteregetni a történteket olyan ember előtt, akikre nem tartozik ez az egész. Elkaptam a csuklóját mielőtt lecibálta volna rólam a fölsőmet. Kérdő pillantásokat kaptam válaszul, mire magabiztos mosolyt villantottam.

- Ne vedd le, ha nem akarsz már most elélvezni – haraptam be alsó ajkam, majd rá kacsintottam egyet, de nem hatott, vadul elmosolyodott és csak még kíváncsibb lett, hogy mit takar a felsőm. Továbbra is erőszakosan húzkodta feljebb a vékony anyagot. – Komolyan mondtam, a póló marad – néztem rá szúrósan, tagoltan beszéltem, hogy mindenképpen megértse.

Megforgatta a szemeit, majd folytatta, amit elkezdett. Az ágyékomról kicsit lejjebb csúszott, így már a combomon ült.

Lenéztem rá és láttam, ahogy kezei a combjaimon hullámoztak, kicsit feljebb tűrte a felsőmet és csókokkal hintette be az alhasam tájékát. Ökölbe szorult a kezem, ahogy a nadrágomban a lüktetés egyre jobban elhatalmasodott felettem. Tettem, amit az ösztönöm diktált és tehetetlenségemben a hajába túrtam, a látásom elhomályosult és már csak kapkodtam a levegőért, hogy siessen már. Élénk rúzzsal kiemelt száját szuggeráltam, amin kicsit már szét volt kenődve a szín, mégis izgató látványt nyújtott. Elképzeltem, hogy pillanatokon belül magamon láthatom majd a rúzsfoltjait. Öntudatlanul összeszorítottam a szemeim és az alhasamon hagyott csókok hatására összerándult a hasfalam.

- Debbie… - eresztettem ki egy mélyről jövő sóhajt, mire kipattantak a szemeim, amint realizáltam, hogy mit is sikerült kinyögnöm.

Abbie kellemesen felnevetett, mire felhúztam a szemöldököm. A legtöbb nő sértésként veszi, mikor más nők nevén szólítod őket, ő azonban jót szórakozott rajta. 

- Azt hiszem félre hallottad, a nevem Abbie, de a kedvedért lehet a becenevem Debbie is, ha neked az jobban tetszik – motyogta kéjsóvár hangján, miközben kezeit az övcsatomhoz vezette és gyakorlott mozdulattal szétbontotta. 

Miközben egy tökéletes, felkínálkozó nőt döngethetnék, egy olyan járt az eszemben, akit el kellett volna felejtsek. Miféle kínzás ez? Nem tudtam megtenni. Nem tudtam úgy lefeküdni egy nővel sem, hogy közben szüntelenül csak Debbie járt a fejemben. 

Nadrágon keresztül érintett a keze, mire gyors mozdulattal felültem és hátrálni kezdtem, mielőtt hozzámérhetett volna.

Buján elmosolyodott, majd macskajárásban, négykézláb kúszott felém. Idomait hangsúlyosan kiemelte, a dereka szép ívben állt, ahogy a fenekét domborította.

- Játszani akarsz? – kérdezte vehemens erotikus hangján.  – Rendben, játsszunk – kapott volna utánam újra, de hevesen megráztam a fejem, majd felpattantam az ágyról.

- Figyelj, ez nem fog menni – túrtam a hajamban és még én magam sem hittem el, hogy milyen mondatok hagyták el a számat.

- Hogy mondod? Mi van, nem áll fel?!– állt fel ő is indulatosan. Rosszalló pillantásokkal halmozta el egész testemet, miközben összefűztem az övemet, amit szétkapcsolt.

- Rád nem – ráztam meg a fejemet és szinte biztosra vettem, hogy sértésnek találta, amit most a fejéhez vágtam. - Nem tudom megtenni, sajnálom – tártam szét a kezeim, de mikor láttam, hogy magyarázatot várt, folytattam. – Nem vagyok olyan, mint a többi srác, nem tudok vonzódni hozzád – próbáltam megértetni vele, miközben szavaim hallatán elkerekedtek a szemei.

- Óh, már értem – nevette el magát.

- Komolyan? – csodálkoztam, hiszen nem hittem volna, hogy ilyen könnyed meggyőzöm arról, hogy nekünk nincs közös dolgunk egymással.

- Tudod, marha szűk farmert hordasz, tökéletesen beállított séró, nem kívánod a lányokat… - kezdett bele, mire megértettem mi a helyzet és gyorsan a szavába vágtam.

- Nem vagyok meleg! – tiltakoztam erőteljesen. Nem akartam hinni a füleimnek, hogy komolyan azt hitte, hogy a fiúkat szeretem, csak mert nem akartam lefeküdni vele. – Mást szeretek – teszem hozzá tétovázva, nem voltam benne biztos, hogy ez olyan információ, amit meg kellett vele osszak. – És most kérlek, menj el, rendben? Mindkettőnknek jobb lesz így – fogtam meg a karjánál fogva és finomat az ajtó felé lökdöstem.

Hirtelen felkapta a vizet és kirántotta magát a kezem alól.

- Komolyan, ha tudtam volna, hogy ekkora nyomorék vagy, más sráccal megyek haza ma este – pufogott, mire nem feleltem semmit, csak a kezébe adtam a kabátját és kitessékeltem a bejárati ajtómon. – Seggfej! – ordította köszönés képen, mire bezártam magam után a nyílászárókat.

Neki dőltem az ajtónak és felsóhajtottam.

Elmentem szórakozni azzal az eltökéltséggel, hogy kiirtom Őt magamból. Nem sikerült. Annak, hogy túltegyem magam rajta nem az a módja, hogy összejövök valaki mással vagy, hogy úgy teszek, mintha nem is létezett volna soha a kapcsolatunk. Mi ketten szerettük egymást aztán egyetlen hülye döntésemmel romba döntöttem ezt az egészet. Mindent megtettem, hogy ne kelljen szembe néznem azzal a ténnyel, hogy képtelen vagyok nélküle élni. Fel kellett volna vállalnom azt a kockázatot, hogy tönkretesszük egymást, nem szabadott volna hallgatnom Jeffre, de mégis megtettem.

Nagyon fáradt és magányos lettem. Bár már elméletileg egészséges voltam, az erőm nem volt a régi, a fáradékonyság úrrá lett rajtam.

Azt kívántam, bárcsak a tudtára adhatnám, hogy nem a saját akaratom szerint cselekedtem. Tudatni akartam vele, hogy mennyire odavagyok érte és, hogy milyen nehéz volt elengednem.

Kimondhatatlan

Sziasztok!

Első sorban eljött 2016, szóval, akinek eddig nem tettem meg, annak kívánnék ihletben gazdag új évet. Remélem, tegnap aki volt bulizni, az vigyázott magára és nem került senki detoxikálóba a rengeteg alkoholtól! :D Jómagam otthon töltöttem a Szilvesztert, már szerdán jól kitomboltam magam egy nagyszerű koncerten, szóval megvolt az ünneplés előre.
Másfelől, nagyon boldog voltam amikor láttam azt a rengeteg kommentet, amit tőletek kaptam. Nagyon jó volt új arcokat olvasni, hiszen olyanok írtak nekem véleményt, akiket azelőtt azt se tudtam, hogy olvasnak! :D
Nem is húznám tovább az időtöket, hiszen tudom, hogy mindenkit majd megesz a kíváncsiság, hogy mit tartogat az új rész. Szóval kívánnék még egyszer sikerben gazdag új évet és jó olvasást a részhez! :) 

2015
It's 2016 

Egy hónapja ébredtem fel a kómából és napról napra erősebbnek éreztem magam. Bár továbbra sem mondhattam, hogy a testi erőm visszakapta a régi formáját, de már lényegesen kezdtem magam jobban érezni. Egy hete engedtek haza, mivel már újra a saját lábamra tudtam állni és nem szorultam annyi gondoskodásra, mint korábban.

Minden jó úton halad afelé, hogy teljesen visszanyerjem a régi önmagamat.

Ami pedig Debbie-t illette mindent elkövettem a napokban, hogy meggyűlöltessem magam vele, rengeteg vitát generáltam apró dolgokból, minden erőmmel azon voltam, hogy elijesszem őt magamtól és végül megváltás legyen a szakításunk, de mindent összevetve nagyon makacsul ragaszkodott hozzám és ahhoz, hogy szeret.

Fájdalmas szavakat vágtam a fejéhez és bántó dolgokat mondtam, de mit sem értek. Egyszer sem borult ki előttem és mutatta magát dühösnek, mindvégig csendben tűrt.

Hallottam, ahogy belépett a bejárati ajtón, munka után mindig az volt első, hogy hozott nekem valamit enni, de az étvágytalanság miatt a legtöbbször alig csak pár falattal jól is laktam, így az étel többsége kárba ment.

Csörömpöléseket hallottam, ahogy ledobta a kulcsát a cipős szekrényre, majd levette a kabátját és fölakasztotta a fogasra.

Mindig az volt az első mikor hazaért, hogy rögtön a szobámba sietett, hogy köszönjön és, hogy ellásson engem, ma sem történt ez másképp.

Nem rég még csak reménykedhettem abban, hogy majd egyszer találok egy olyan lányt, akivel tökéletes párt alkotunk, mint Debbie-vel. Nem hittem volna, hogy létezik olyan nő, aki rendes, de ennek ellenére sosem unalmas és pont hozzám való. Bebizonyította, hogy annak ellenére se vagyok egy önző seggfej, hogy alkalmi kapcsolataim reggeli távozáskor rendszerint ezt vágták a fejemhez. Mindegy, hogy kivel, hogyan és milyen körülmények között, de képes voltam szexuális kapcsolatot létesíteni bárkivel. Rájöttem, hogy az érzelmeket egyetlen éjszakai partnerem se tudta helyettesíteni, akármennyire is akartam őket, nem volt bennem vágy. Pillanatnyilag jó ötletnek tűntek, de amint kielégítették az összes testi szükségletem már undorodtam tőlük, és reggel ennek hangot is adtam, mire nagy ajtócsapkodások közepette ott hagytak engem.

De tudtam, hogy Debbievel kevés lesz egy-két együttlét, vele semmi nem volt elegendő, halálos vonzalmat éreztem iránta.

Amint belépett a szobába rögtön elkapott a kéjvágy, hosszan rám pillantott, egyszerre éreztem, hogy ráz a hideg és, hogy lever a víz. Minden szőrszálam égnek meredt, a légzésem pedig elakadt. Mindez egyetlen pillantásától.

Elkaptam a tekintetem róla, hiába vágytam rá érzelemmentes kellett maradjak.

- Ne haragudj, de megfeledkeztem róla, hogy az ünnepek miatt, nincsenek nyitva ma boltok, szóval ma nem tudtam normális ételt hozni - mondta Debbie lebiggyesztett szájjal. – Elmentem anyukádéhoz is, de nekik se volt félretéve főtt ételük, szóval sehogy se tudtam megoldani – mentegetőzött tovább én pedig megragadtam az alkalmat, hogy újabb vitát generáljak kettőnk között.

- Akkor haljak éhen? – villantottam egy cinikus mosolyt. Egyáltalán nem vettem figyelembe az értem tett fáradozásait.  – Főzni se tudsz, arra se vagy jó, hogy kaját csinálj, mert meghaladja a képességeid – vágtam a fejéhez, mire felhúzta a szemöldökét, amennyire csak tudta. Meglepetten pislogott rám, miközben keresztbe fűzte karjait a mellkasa előtt.

- Hogy mondod? Louis, ha nem vennéd észre, mindenki folyamatosan körülötted legyeskedik, csakúgy, mint én, hogy neked a legjobb legyen. A kaja, amit hozni szoktam nagyrészt a kukában köt ki, mer meg se eszed – köpte a szavakat dühösen nekem. – Ami pedig a főzést illeti, tudod a munka mellett nincs sok időm, hogy recepteket tanulgassak – forgatta meg a szemeit.

- Senki se kérte, hogy bárki körülöttem legyeskedjen, ez az én balesetem volt, nem mi vagyunk túl a nehezén, hanem egyedül én – mutattam magamra.

Láttam, hogy az utolsó mondatom teljesen megsemmisítette őt belülről és hatalmas fájdalmat hagyott maga után. A szemei egy másodperc töredéke alatt teljesen könnybe borultak.

Borzalmas volt őt úgy látni, nagyot nyeltem, miközben hosszas pillantásokon keresztül némán néztük egymás arcát.

- Sajnálom Lou, ha így gondolod, én viszont minden tőlem telhetőt megtettem, de ha ez nem volt elég … - motyogta gyenge hanggal, miközben kerülte a pillantásom és szemei a földön cikáztak.

- Sajnálom, hogy létezek – vágtam a szavába, majd mentegetőzve felemeltem a kezeim. Felkeltem az ágyról, hogy egy szintbe kerülhessek vele.

- Louis ne legyél idióta nem erről van szó – rázta meg a fejét és közelebb jött hozzám, de olyan ridegen ellenálltam a közeledésének, mintha egy idegen lenne. Kezeit a nyakam köré akarta fonni, de mielőtt hozzám érhetett volna megfogtam a csuklóit és visszaengedtem a teste mellé kezeit.

- Figyelj, ha neked ekkora problémát jelentett az én gondozásom, akkor hagyjuk egymást. Hagyjuk az egészet a francba. – 

Egy fejjel alacsonyabb volt nálam, apró termetével és megszeppent külsejével úgy festett, akár egy kislány, akinek elvették a kedvenc játékát.

- Mit akarsz ezzel mondani nekem? – kérdezte riadtan, de nem válaszoltam neki. Néha elég hallgatni, hogy a másik megértse, mit akarsz neki mondani, csak időre van szüksége, hogy felfogja. Kemény vonásokat erőltettem az arcomra, amiből rájött, hogy mit akarok elérni nála. – Te most szakítasz? -

Kérdésére megdermedtem.

Többször is neki futottam, hogy kimondjam a végszót, de a reménytelen helyzet engem is megbénított, mert szerettem. És szerettem abban a pillanatban is. Biztosan nevetségesen romantikusan hangzik, de az érzelmeim véres csatába kezdtek a józan eszemmel. Hetek óta erre a percre hajaztam, és mikor itt állt előttem a könnyes szemeivel és egyetlen szavamra várt, nem tudtam kimondani hosszú pillanatokon keresztül. Láttam a fájdalmat az arcán, hogy rengetegszer elképzelte már, hogy milyen lesz, ha elveszít. Szerettem volna azt mondani, hogy csak egy ronda vicc volt az egész, tudatni akartam volna vele, hogy mennyire szeretem és mennyire kívánom. Azzal, hogy őt elengedem magam mellől saját magamat is megölöm majd.

- Mindkettőnknek jobb lesz – mondom ki végül életem legnagyobb hazugságát, hiszen ez csak az ő javát szolgálja majd. Ahogy kimondtam ezt a szót furcsán üresnek éreztem magam, mert egy dolog volt tudni azt, hogy az iránta érzett érzelmeim semmit nem változtak, de nyíltan szembesülni azzal a ténnyel, hogy a jövőben sem lesz ez másképp, az már teljesen más.

Életem legnehezebb lépése volt kimondani a végszót, szinte kimondhatatlannak éreztem. Reménnyel teli szempárt elöntötte a mély szomorúság és még jobban záporozni kezdtek a könnyei. A pulcsiját a kézfejére húzta és megtörölgette az arcát, majd szó nélkül ott hagyott a szoba közepén. – Debbie – szólítottam. Nem válaszolt. Makacsul többször is megismételtem a nevét, de amiért egyszer sem felelt utána eredtem, hogy megnézzem, mit csinálhat épp.

Láttam, ahogy a szobájában világít a lámpa, mire odamentem. Megálltam a küszöbön és megtámaszkodtam az ajtófélfánál, hogy erőt gyűjtsek magamnak.

Hangtalanul, néhány szipogó hanggal egy bőröndbe kapkodta a ruháit. Az asztalán lévő cuccait könnyed mozdulattal belesöpörte a táskájába nem törődve vele, hogy mennyire rendszertelenül esnek le, csak minél hamarabb el akart tűnni innen.

- Figyelj Debbie, tudnod kell, hogy a baleset sok mindent megváltoztatott bennem, olyan mintha új életet kezdenék, más emberré váltam a felébredésem óta és így már úgy érzem, mintha te is a múltam részévé váltál volna – próbáltam neki okot adni a szakításunkra, hogy tudja, nem benne van a hiba, nem akartam, hogy magát okolja ezért, nem ő a hibás, csak én változtam meg. Természetesen az összes szavam hazugság volt, a balesetem mit sem változtatott az érzéseimen, de mégis folytattam az érvelésem, habár lehet, hogy cseppet sem volt kíváncsi rá. – Csak halványan emlékszek mindenre, mintha évekkel ezelőtt történt volna mindez köztünk – mondtam tovább, mire abbahagyta a rámolást és rám szegezte tekintetét. Nincs rosszabb annál, mikor valaki szerető szemeiben nem látsz mást, csak dühöt.

- Akkor miért mondtad azt, hogy mindenre emlékszel, Louis? Honnan tudjam, hogy mikor hazudsz nekem, ha a két dolog teljesen kiüti egymást? Miért mondtad nem rég, hogy szeretsz, ha közben teljesen más a helyzet? Miért hajszoltál reményekbe, ha ez volt az egyetlen szándékod?! – emelte fel egyre jobban a hangját, de mikor rájött, hogy kár a szóért csak legyintett egyet és tovább pakolt.

Néztem rá sokáig mozdulatlan szemgolyókkal és éreztem, hogy minden el van veszve. Hogyha ő ebből a szobából kimegy, akkor soha, de soha nem fog visszajönni és csak a magány marad itt utána. Ijedt mosoly húzódott az arcomra, keserűen széthúztam a számat és lehajtottam a fejemet, de ő ezt nem vette észre. Ez a néma kis gesztus a sírásukat elfojtó férfiak rettenetes, vad dühöngése volt.

Pár perc alatt minden cuccát belesuvasztotta a bőröndjébe és kiviharzott az előszobába akkora lendülettel, hogy majdnem fellökött, mivel az ajtóban álltam.

- Figyelj, nem tudsz hová menni, szóval felejtsd el, hogy bárhová is elmész most, pláne ilyen hidegben. Ha mindenképp menni szeretnél, legalább várd meg a reggelt, kérlek – győzködtem, de hajthatatlan volt. Összegombolta magán a kabátot és a nyaka köré tekerte a sálját.

- Nincs szükségem az aggodalmaskodásodra, nagylány vagyok, kifogom bírni. Viszont biztos lehetsz benne, hogy nem maradok itt veled – markolta meg a bőröndje fogantyúját és lépett volna ki az ajtón, mikor meg elkaptam a csuklóját és visszazártam az ajtót.

- Biztos lehetsz benne, hogy nem mész el innen ilyenkor. Este van Debbie, ráadásul tél – adtam a tudtára a nyilvánvaló körülményeket, ugyanis a lelki szemeim előtt már láttam, ahogy egy padon ücsörögve teljesen átfagyva tölti az éjszakáját.

Makacsul kinyitotta újra az ajtót, miközben szúrós tekintetét rajtam vezeti végig.

- Biztos lehetsz benne, hogy elmegyek, nincs szükségem a felesleges sajnálatodra. Rengeteg olcsó szálloda van a környéken, aztán holnap reggel haza utazom, és nem látsz engem többet a környéken – erősködött, majd végleg kinyitotta az ajtót. – Ég veled! – mondta, én pedig földbe gyökerezett lábakkal álltam ott az előszobában.

Elment. Kinyitotta az ajtót és elment, anélkül, hogy visszanézett volna. Becsukta az ajtót maga mögött. Álltam az ablaknál és utána néztem. Gyors léptekkel távolodott, alakja eltűnt az egyik épület árnyékában. Még akkor is sokáig nézem a helyet, amikor már rég eltűnt a látótávolságomból. Talán valamit itt felejtett, talán valamit nem vágott a fejemhez, amit megérdemeltem volna – reménykedtem, de nem jött vissza.

Csak a keserves hiányérzetet hagyta maga után, semmi mást. Olyan volt, mint egy horpadás a térben.