Szerencsére bízta

Hello Drága Olvasóim! :) Nos kicsit csalódott vagyok, mivel egyetlen plusz feliratkozást nem ért az előző rész. Nagyon kérlek benneteket, hogy akinek tényleg tetszik a történet, az ne fogja vissza magát, hiszen mindig örülök pár új látogatónak, vagy biztató, esetleg építő kritikának. :) Szóval, ha érkezne némi kis visszajelzést a történetről, hogy tetszik- nem tetszik, annak nagyon örülnék, előre is hatalmas köszönet. Jó olvasást az új részhez, és MINDENKINEK kellemes nyarat kívánok és sok- sok jó időt! <3 :)

Az autó lassan megállt a bejárat mellett, ahol volt egy kisebb rész elkerítve a rajongóktól, de így is sietni kellett, hogy épségben beérj. Amint kiszálltunk a kocsiból Louist egy hatalmas fülsüketítő sikollyal, engem pedig pár irigy pillantással köszöntöttek a zsinór mögött álló lányok. Gyorsan besiettünk az épületbe, majd miután Louis elhadarta merre találom a helyem, ott hagyott egyedül és elsietett az öltözőjébe. Próbáltam egyedül feltérképezni a helyet, miután Louis eltűnt a láthatárról. Pár pedig csak tudatlanul bolyongtam a hatalmas épületben, mire végre megtaláltam a " VIP páholy " feliratot. Két biztonsági őr ellenőrizte a jegyeket, és miután beléptem kicsit meg is tépték a jegyet, hogy látszódjon, hogy már használt. Nem sok ember ült ezen a kilátón, talán hat- hét, de ezek olyan ellátásban részesültek, mint az igazi gazdagok. Megnéztem a jegyem, amire egyértelműen rá volt nyomtatva, hogy melyik szék az enyém, le is ültem rá. A VIP páholyban a székek bőrülésekkel vannak ellátva, és mindenkinek saját is asztalkája van rajta hamutartóval és néhány sós süteménnyel. A kiszolgálók pedig fel- alá futkostak az összes kívánságunkat lesve, amit szinte egy kötelező mosollyal végeznek. Nem lehet könnyű. A kis asztalon megpillantottam egy prospektust, ami a versenyzőket mutatja be. A kis füzet szerint egy Luke nevű srác és Louis között már évek óta versengés van, a hasonló erőviszonyok miatt, a többi versenyző csak kishal hozzájuk képest. Még egy kis idegig tanulmányoztam a versenyzők arcát, és próbáltam beazonosítani a kocsik színét az emberekkel, hogy teljesen képbe legyen majd, amikor megszólalt a hangosbemondón egy hang.

- Tisztelt versenyrajongók! Köszöntjük önöket, egy újabb gyönyörű napon, amit az autóversenyzésnek szentelünk! – szólt bele egy mély hangú férfi, mégis olyan vidáman, és olyan figyelemfelkeltően amennyire csak lehetett. Mindenki felkapta a fejét, amikor meghallották a hangos motor hangot, amik az autók adtak ki a motorházukból. Megpillantottam a gyönyörű csillogó kasznikat, amit a rengetek matrica miatt csak egy kis felületen lehetett látni. Mindenki szemében felcsillant az izgalom, és látszott, hogy a közönség alig bír a fenekén maradni, annyira ágaskodtak, hogy minél többet láthassanak a pályából. A versenyzők beálltak a starthoz a kocsiikkal, és megtörtént a visszaszámlálás.  

*Louis szemszöge* 

Na, mehet! Koncentrálj! Lecsuktam a szemem és mély levegőt vettem. A sebesség fog irányítani. Egy győztes és negyven egy vesztes. Én vagyok, azaz egy. Éreztem, ahogy a visszaszámlálás pillanatában megnőtt a testemben az adrenalin szintje, és szívem örült kalapálásba kezdett. Az időzítő lenullázódott és egy hatalmas dudálással jelezte, mire szemeim kipattantak. Tudtam, hogy a hangos bemondón épp most tájékoztatják a közönséget a történetekről.

A jelző lámpán felgyulladt a piros szín, már csak pár másodperc. Szemeim a mellettem lévő kocsira vezettem, amibe Luke ült, mikor tekintetünk ütközött lenéző pillantásokat vetettünk egymásra, majd mindketten visszanéztünk az előttünk lévő sima aszfaltra. Ekkora, felgyulladt a sárga fény, mire egyszerre fitogtattuk az autók motorjának erejét, de nem indulhattunk még el. Tompán hallottam a bemondó hangját a rajtam lévő sisak, és az autó falai miatt, amik egyfajta hangtompítóként hatottak rám, viszont a fülemben lévő fülesemből a diszpécserem megszólalt. 

- Minden rendben Tomlinson? – szólt bele a főnököm Andrew, mire elmosolyodok, és a kormányra helyezem kezeim. 

- Teljesen. – válaszoltam, mire végre felgyulladt a zöld lámpa, és mindenki hihetetlen sebességgel tört ki a start mezőnyből. Erősen tapostam a gázt, és éreztem, ahogy a kocsi egyre gyorsabb és gyorsabb lesz. Szinte hallható volt, ahogy a szél a plexinek csapódik, majd szépen elsiklik az áramvonalas autó mentén. Gyorsan szlalomoztam a többi versenyző között, mire Andrew mély hangja újra hallgató volt a heccetemből. 

- Gyerünk, Louis törj előre, olyan lassúak, hozzád képest, hogy a tej is megalszik a szájukba! – biztatott Andy, mire kicsit felnevettem. Immáron a második körre fej- fej mellett haladtam Lukeal. Szokásos módon próbált kiszorítani maga mellől, de csak még jobban ráhúztam a sebességre, és ezzel minimális előnyt nyertem. 

- Szép munka, de lassan le kell jönnöd a pitbe kerék és benzin cserére. – vette el a lelkesedésem Andrew – Reménykedjünk benne, hogy Luke is így tesz majd. 

Az autóversenyzők pitnek hívják azt a helyet, ahol verseny közbe a nagy súrlódás miatt villámgyors kerék cserét hajtanak véghez, mielőtt még kilyukadna a gumi, ha valaki kihagyja ezt, hogy egy kör előnyt nyerjen, akkor számolhat a defekt kockázatával. Csak is a szerencsével számolhat. 

Kockázatos lenne kihagyni, így inkább a következő körnél letértem a pályáról, és bekanyarodtam a pitbe, ahol a csapatom olyan gyorsan cserélte le a gumikat, és cserélt benzint, ahogy csak bírt. Közben, a kijelzőt figyeltem, hogy Luke letér e a pályáról, de nem, tovább ment! 

- Basszameg! Gyerünk már, nem ezért fizetlek benneteket! – kiabáltam sürgetően, de ahelyett, hogy siettek volna, csak még lassabbak lettek. Idegesen a kormányra ütök, mire végre kész lesznek, én meg amilyen gyorsan csak lehet tértem vissza a pályára, mire újra láttam az őrjöngő rajongóimat. 

- Semmi gond nem lesz Tomlinson, be tudod még hozni, bízz benne, hogy Luke talán defektet kap. – mondta Andy, mire én kárörvendően felnevetek.

- Nem mintha így nyerhetne! – válaszolom magabiztosan.

Szinte tövig tapostam a gázt, remélve, hogy beérhetem az előnyben részesült Lukeot. Lehetetlennek tűnt, de egyszer csak Luke autója lelassult, és a folyamatosan jobbra húzott.

- Láttad ezt Tomlinson? Azt hiszem Lukenak akadt egy kis problémája a kerekeivel. – nevetett fel Andrew, mire visszatért belém a remény érzése.

- Láttam Andy, a probléma, hogy még így is előrébb, és közelebb van a célhoz, mint én. Nem szabad engedni neki, hogy előttem beguruljon! – válaszoltam a főnökömnek, miközben folyamatosan a számat rágcsáltam idegességemben. Már nagyon közel volt a célhoz, viszont az autója, csak csigalassúsággal halad előre. Mindent beleadva értem utol, Hallatszott Luke autóján, hogy a gáz tövig van nyomva, de a kipukkadt gumik miatt, csak tehetetlenül centinként – centinként halad. Egy méterre volt, és húszra. A szívem veszettül kalapált. Ő tízzel ment, én kétszázzal. Lélegzet visszafojtva száguldoztam be a célba, mire a közönség tomboló moraját hallottam meg. Győztesként vettem le a sisakot a fejemről, és megvillantottam a sztár mosolyom, majd kiszálltam az autóból, és a közönség elé állva tártam szét kezeim, még jobban szítva ezzel a rajongóim reakcióját. Bíztattam őket a hangosabb drukkolásra, amíg egyszerre nem szajkózták a győztes nevét, azaz az enyémet. Az első sorba megpillantottam pár szőke lányt, akik majd megvesztek, mikor ütközött tekintetünk.

- Hát eléggé egyszerre volt, nem gondolod, Bob? – tette fel az egyik műsorvezető a másikat kérdezve, mire a nagy kijelzőre kaptam a tekintetem.

- De igen Charlie. Nézzünk csak meg egy célfotót, az elhamarkodott ünneplés előtt! – mondták, és kivetítették a képet a közönség elé. Teljesen egyszerre érkeztünk be Lukeal, egyetlen centiméter különbséget sem találtam a két kocsi között. A meglepődöttségtől a szám is tátva maradt. Meghallottam a hátam mögött kárörvendően felnevetni Lukeot, mire rákaptam szúrós, gyűlölettel teli szemeim.

- Mi van Tomlinson? Csak nem meglepődtél? Látod… Megéri kockáztatni néha, lehet, hogy most csak egy holtverseny volt, de következőleg a szerencse nekem fog kedvezni, és akkor nyugodtan leszállhatsz a dobogódról szépfiú. – mondta provokatívan, én pedig éreztem, ahogy szavai hallatán felmegy bennem a pumpa, kezeim ökölbe szorultak, és az egész testem megfeszült. Meg lendítettem felé a kezem, de az arca előtt öt centire megálltam. Gondolkozz Louis… ezért a versenyből is kizárhatnak.

Bizonytalanul eresztettem vissza a testem mellé a kezem, majd csak egy magabiztos mosolyt villantottam.

- Azt hittem ez egy autóverseny, nem pedig szerencsejáték. – ráztam meg a fejem, és ott hagytam őt, meg se várva a válaszát. Lassan visszamentem az épületbe, és az öltözőm felé vettem az irányt. Beléptem a szobába, és jó erősen becsaptam magam mögött az ajtót. Idegesen lehámoztam magamról a rengeteg nehéz bőrszerelést, és a földre dobáltam őket. Fülemből kivettem a mikroportomat pedig leraktam a szekrényemre. Beletúrtam a sisaktól lelapult hajamba, majd felvettem a táskám, és a kulcsot szorongatva a kezembe kiléptem az öltözőből. Éppen az ajtómat csuktam volna be, amikor észrevettem a mögöttem álló lányt.

- Oh, hello Jenifer! Jó, hogy jössz. A ruhám, és a mikroportom a szobában hever, szedd össze! Miután pedig végeztél a takarítással a kulcsot add oda Andrewnak. Oké? – nyújtottam felé a kulcsot.

- A nevem Clara, és már nem dolgozom ilyenkor. – válaszolta cinikusan a lány.

- Éppen ezért. Ráérsz! – adtam a kezébe a kulcsot. – Ja, és nem ajánlom, hogy bármi is eltűnjön. – kacsintok rá, majd elhagyom az öltözőket, és a kupolába sétálok, ahol megpillantom Debbiet. A falon lógó festményeket és képeket kémlelte, látszólag nagyon belemerülve a részeltekbe, mivel észre se vett. Rajtunk kívül, már csak pár hazaszállingózó ember bolyongott a kupolába. Észrevétlenül mentem oda hozzá, és megálltam mellette.

- Indulhatnánk? – kérdeztem hirtelen, mire rám kapta ijedt szemeit, de aztán elmosolyodott.

- Persze! – bólintott egyet és a kijárat felé indult. Akarva- akaratlanul is a szemeim a fenekére vándoroltak, mire erősen az ajkaimba harapok, de mintha csak megérezte volna, megállt, és bevárt engem. Mindketten beszálltunk az épület előtt várakozó limuzinba és elindultunk, egymásra néztünk, és valamiért úgy éreztem, hogy meg kell, törjem a csöndet.

- Hogy tetszett a verseny? – tettem fel a lehető legsablonosabb kérdést, barna tekintetét fürkészve.

- Meglepően jó volt, izgalmas, hangos, és nem utolsó sorban veszélyes! Louis… látod, hány ember sérül meg egy ilyen versenyen? – tette aggódóan, mégis bizonytalanul kezét, a combomra, mire mélyet sóhajtok – Hogy tudod ezt, ilyen hidegvérrel végignézni? – erre egyáltalán nem számítottam, de kisebb szünet után megszólaltam.

- A gyengéknek ez a sorsuk, aki nem ide való, az hamar kiderül, és egy baleset után ki is hullnak a versenyből. – vontam meg a vállam, majd az ablak felé fordítottam fejem.

- Szóval erősnek hiszed magad, elképzelhetetlen, hogy a nagy Tomlinson egyszer olyan sorsra jusson, mint a többi. Súlyos sérülésekkel, vagy kitudja mivel. Igaz? – mondta úgy, mintha egyáltalán nem érdekelné, hogy a későbbiekben mi történik velem.

- Ne aggódj miatta Debbie, oké?! Tudok vigyázni magamra, és a kocsimra is. – próbáltam meggyőzni őt.

- A legkevésbé sem aggódok, pláne nem miattad, csak semmi kedvem a szolgád mellett, még ápolónő is lenni. – fonta össze karjait mellkasa felett, mire kuncogni kezdtem.

- Mintha csak emiatt aggódnál… Melyikünket akarod becsapni ezzel Debbie? – hajoltam közel hozzá, várva a lány reakcióját, de a szokatlan közelségem miatt benne ragadt a szó. Óvatosan megnyalta vörös ajkait, ami automatikusan odavonzotta szemim. Nem hittem volna, hogy rá is ekkora hatással lehetek, de legjobb lesz kihasználni a helyzetet. Hallható volt, ahogy egyre mélyebben veszi a levegőt, ami engem is lázba hozott. Szemillái megremegtek, ahogy közelítettem felé.