Megállíthatatlan vágyak

Helló lelkes olvasóim! :D Te jó ég. El se hiszem, hogy már összesen huszonöten vagyunk a blogon, nagyon jól esik a figyelem, köszönöm. Továbbra is írjátok le a véleményeteket! Jó olvasás! :D


*Louis szemszöge (folytatás):* 

Jó volt látni, hogy Debbiere is akkora hatással bírok, mint az összes többi lányra, eddig tökéletesen titkolta vonzalmát, és én hittem az összes szavának, de most kiderült a titka. Egyáltalán nem viszonyult passzívan a

közeledésemre, sőt arcán látni lehetett, ahogy szinte meghal az érzéstől, hogy még nem csókoltam meg. Féloldalas mosolyra húztam a jobbszám szélét, mikor elszántam kezdtem közeledni felé, mire egy hangos dudaszóra mindketten összerezzentünk. 

- Húzz már vissza a sajátsávodba seggfej! – hallatszott a sofőr kiabálása az első ülésen, ami visszarángatott bennünket a valóságba. Debbie kicsit megrázta a fejét, majd maga elé bámult, aztán ki az ablakon. Nagyszerű. Elszántam magam, megfogom, magamnak szerezni Debbiet, hogy tudassam vele, nem képes nekem ellenállni.  

* Deborah szemszöge:*

Fel se fogtam, az előbbi cselekedeteimet. Minden erőmmel azon voltam, hogy távol tartsam őt magamtól, és egy ideig sikerrel is járt a tervem, de most minden érzésem meg változott vele szemben. Olthatatlan vágyat éreztem iránta, hogy megtegyem, és odaadjam neki magam, de mégis áldom az eget, hogy a sofőr kiabálása felébresztett Louis hipnotizáló kék szemei alól. Nehéz lesz ezután együtt élni vele, úgy érzem, ha tovább maradok vele elkerülhetetlen a vonzódásom felé, és ezzel a vele támasztott ellenségem megdől, én pedig kudarcot vallok. Rettegek attól, hogy én is egy leszek neki a sok közül, és reménytelen szerelembe esve kell mellette élnem még egy jó darabig, ameddig nem gyűlik össze elegendő összeg egy saját lakáshoz, végül pedig keserves önsanyargatásba kezdek, amiért nem tudtam nemet mondani neki. Végzetes hiba lenne részemről, ezért próbálom továbbra is tartani magam a tervemhez és passzív érzelmeket küldeni felé. Ez lehet az egyetlen menekülési pont számomra. 

Kétségbeesetten próbáltam terelni a gondolatimat és az ablakon kifelé bámulva számoltam a házak ablakait. Éreztem, hogy Louis eszeveszetten kereste a tekintetem, de én ellenállok a kísértésnek, mire a forró tenyerét érzem meg arcomon, amit egy hirtelen mozdulattal maga felé fordított. Kezeivel erősen tartja az arcom. 

- Louis… Hagyd abba kérlek! – próbáltam kiszabadulni, és elkerülni tekintetét. 

- Tudom, hogy akarod. – sziszegte akaratosan arcomba, pár centire tőlem. Újra mélyebb levegővételeket stimulált a testem a szenvedély miatt.

- Próbálsz hidegen viselkedni, de nem kell majd több kéthétnél és megtörsz. – suttogta egy magabiztos mosollyal az arcán közel hajolva a fülemhez. Egy tincset a fülem mögé tűrt, és egy lágy csókot adott a számszélére, mire kitéptem magam tartása alól. 

- Azt lesheted! – motyogtam az orrom alatt, mire halkan kuncogott. 

A limuzin pont megállt a házunk előtt, mire szinte feltéptem a kilincset és a házba, majd a szobámba száguldoztam.

Remegő kezemmel fordítottam rá a kulcsot a zárra, majd mély levegővételekkel próbáltam helyre állítani a sietség okozta oxigén hiányt. Fáradt lábaim már szinte görcsbe rándultak a magas sarkúm okozta kellemetlen érzésétől, ezért egy laza mozdulattal lerúgtam őket az ágyam tövébe, én magam pedig elnehezedve terültem el a hatalmas ágyamon. Megkellett nyugodjak, és elkellett felejtenem azt, amit Louis az imént mondott az autóban. Eszembe jutott a szám szélére nyomott csókja, még mindig intenzív perzselést érzek a helyén, ami figyelmeztetően hat rám. Az álmosság akarva- akaratlanul is úrrá lett felettem a hosszú nap után, képtelen voltam elvégezni az esti teendőim és hamar mély álomba szenderültem.

***

Reggel nyolc óra van és villámgyors sebességgel rohanok a munkahelyemre, ugyanis sikeresen elaludtam. Ahogy kiléptem a házból szinte leszakadt az ég, és hatalmas eső kerekedett. Elázva, vizesen, és a lehető legrosszabb körülmények között, de beértem a munkahelyemre még éppen időben. Az ajtó előtt, még hosszú barna hajam összesodorva csavartam ki belőle legalább egy liter vizet, majd beléptem a keskeny fa ajtón. 

- Sziasztok! – mosolyogtam erőltetetten, mire mindenki felhőkölten nézte a totál elázott ábrázatom. 

- Úristen Deborah! Teljesen eláztál! – sipítozta a főnököm Monica. - Nyugodtan tedd rendbe magad, mi előtt leülsz dolgozni. – mosolygott egyet, mire egyetértően bólintottam, és gyors hálálkodás után bementem a mosdóba. Amikor megpillantottam a reggeli remekül felfestett sminkem végig folyni az arcomon és totálisan vizes, és összeállt hajam, eltátottam a szám. Gyorsan letörölgettem az elmázgált festék maradványokat, majd gyorsan rendbe raktam magam amennyire azt meg tudtam tenni a munkahelyem szűk kis fürdőszobájában. 

Felsóhajtottam, majd kiléptem az ajtón és levetettem magam a nagy bőr, gurulós székembe, majd az asztalhoz közel húztam magam és benyomtam a gépet magam mellett. 

- Az anyagot, amiről ínunk kell, megtalálod az asztalon, a formázatlan szöveget pedig átküldtem neked az e-mail címedre. Olvasd át kérlek, és, ha mindent rendbe találsz küld át a magazinnak, ha tetszik nekik, akkor nyert ügyed van, és sokat kaszálhatunk! – lelkesedett Sue, miközben elém tolta a papírjait, én pedig gyorsan átfutottam minden fontos adatot. 

Ebbe a cikkbe maximum két képet suvaszthatok be, és minimum egy oldalas kell lennie. Elolvastam a lap szintét, és méretét, valamint a témát, és itt megakadt a szemem. Nem hittem el, amit lapon olvasok. 

’’ A tegnapi californiai mérkőzésen holtverseny alakult ki Louis Tomlinson, és Luke Thomson között! ,, 

- Ez most komoly?! Még a munkahelyemen is vele kell tömni az agyamat? – fordultam vissza Sue felé, erőszakosan az arcába tolva a papírdarabot, mire arrébb hessegeti kezem.

- Sajnálom, nem én találtam ki, de ez a munka, szóval muszáj lesz megtenned. – húzta el száját Sue, majd tekintetét újra a képernyőre szegezte, mit se foglalkozva azzal, hogy én éppen megsemmisülve ülök a papír fölött.

Megpróbáltam lenyelni ez a furcsa véletlent, és elkezdtem keresgélni efelől az interneten, nem kellett sokat bajlódnom, az egész net tele volt a cikkekről amik erről szólnak, és hosszasan csámcsogtak a témán. Akaratlanul is egyre többet tudok meg Louisról, és a munkájáról, ami zavar. Mindenhol az ő képét találom, ami még, ha nem is lenne elég le is kell mentenem, és betenni az újságnak írt cikkbe. Az idő ebben az esetben iszonyatosan lassan telt, és az eső megállíthatatlanul csak esett és esett. Az irodában viszonylat csönd volt, még az általában hangos, és beszédes Adam is csöndbe pötyögött a gép felett. Chole éppen az ebédjén falatozott, de közbe mélyen belemerülve a munkába koncentrált, mikor hirtelen felpattant székéről a főnököm, Monica. 

- Elmentem kávéért a szembe, valakinek hozhatok még? – vette fel eső kabátját a barna hajú nő, miközben minket figyelt. 

- Én kérnék egy, krém kávét, sok cukorral, és kevés tejjel. – nyomja Sue a kezébe az aprót Monicanak egy kedves mosollyal. 

- Még valaki? – tárta szét kezeit, de mikor látta, hogy mindenki nemlegesen rázta meg a fejét elhagyta a helyet. 

Ezzel huzamos időben Adam is felpattant, szőke hajába túrt, miközben a kezében tartogatta a papírokat, amit még utoljára átolvas. Lassan elcsoszogott Monica asztalához, és leteszi a köteget. 

- Lányok! Kérlek, mondjátok meg, Monicanak, hogy készen vannak a cikkek, és, hogy olvassa el, ha nem tetszik neki, hívjon fel, és átjavítom a hibákat. Megtennétek ezt nekem? – húzza fel szemöldökét Adam. 

- Persze. – szajkózzuk egyszerre a választ, mire elmosolyodik, köszön, és kilép az ajtón. 

Már csak egy kicsi hiányzott, hogy én is elkészüljek a dolgokkal, amikor Monica szinte berobban az ajtón. 

- El sem hiszitek ki áll kocsival az irodám előtt! – mondta kiszuszogva a lelkét, mire mindhármunk szeme felcsillant az izgalomtól. – Louis Tomlinson fekete, Maserattival. – hebegi ki a szavakat, mire Chole és Sue az ablakhoz zsúfolódnak, és pedig értetlenül állok fel a székemből.

- Mit keres ez itt?! – kérdezem idegesen Monicatól.

- Nem tudom Drágám, de szerintem téged vár! Menj csak, Chole, majd befejezi helyetted a munkát! – tol az ajtó elé a főnöknőm, én pedig szinte elsápadok. 

- Inkább lőjetek le! – torpanok meg a ajtó előtt egy méterrel, mire Sue elmosolyodik. 

- Vigyázz mit mondasz. – nevet Sue. – Ne aggódj, a munkát megcsináljuk, de most futás! – adja a kezembe a táskám, és szinte kizárnak a munkahelyemről.