Fogadjunk?

Sziasztok Drágáim! Megérkezett a várva várt új részecske, remélem elnyeri a tetszéseteket, kérlek hagyjatok nyomot a kommenbe! :) Jó olvasást, és persze midnekinek Kellemes Ünnepeket Kívánok!!! :) :D

Már jó ideje várakoztunk Andyvel a szerelő műhelyben, amikor a telefonom rezgésére lettem figyelmes. Előhalásztam a nadrágom zsebéből a fekete készüléket, amin Debbie száma villogott, rögtön felmerült bennem a kérdés, hogy vajon mit akarhat? Laza mozdulattal csúsztattam végig az ujjam a képernyőn, majd a fülemhez emeltem a telefont, és kicsit arrébb álltam a zajos közegtől.

- Mondjad. – szóltam bele a telefonba, de szinte rögtön elkezdte a szövegelést felszólítás nélkül is. 

- Louis, elment az áram, és holnapra meg kell, írjam ezt a kibaszott interjút a szerkesztőségnek! Most mi tévő legyek?! Gyere haza kérlek!- mondta szinte könyörögve, mire homlokon csaptam magam Debbie szavai hallatán, és lecsukott szemmel próbáltam nem felidegesíteni magam. 

- Még is hány elektromos szarságot használtál egyszerre?! – kérdeztem vissza gúnyos hangnembe. – Csak, hogy már nem az első alkalom. 

- Nem sokat … - válaszolta Debbie folyamatosan elhalkulva, amivel bizonyította, hogy hazudik.  

- Hallod, fontosabb dolgom is van épp, mint az idióta árammal foglalkozni, ne idegesíts fel, köszi. – mondtam válaszul, mire Debbie megállíthatatlan, és roppantul kimerítő mentegetőzésbe kezdett. 

- Lou, kérlek, bármint megteszek, meg kell értened, hogy ez nekem most nagyon fontos, rettentően sok pénzt bukhatok el ezen, ha most te nem segítesz, kérlek, kérlek… 

- Jól van! - mondtam, mire hirtelen abba hagyta a szövegelést. – Haza megyek. – sóhajtottam fel. – De ezek után a helyes kis szádat, ne mentegetőzésre használd! Tíz perc múlva otthon leszek, addig vetkőzz le! – nevettem fel, és velem együtt Debbie is, de azt hiszem ő csak kényszerből. 

- Köszönöm. –mondta hálásan. – Várlak, siess! – felelte és ezzel letette a telefont, és pedig visszaeresztette a zsebem legmélyére. 

Visszasétáltam Andyhez, aki a szerelő műhely padján ücsörgött, és várta, hogy elkészüljön az autó. 

- Figyelj Andy, sürgős dolgom akadt, de ne aggódj, a versenyig elintézem, itt hagyhatlak addig is? – néztem rá, miközben a kabátomat vettem fel. 

- Természetesen, ha a versenyig meg tudod oldani, akkor nincs kifogásom ellene, de minden rendben, Tomlinson? – kérdezte bizonytalanul Andy miközben a magasba emelte szemöldökét. 

- Persze! Minden oké, na de, most megyek, sietek, találkozunk a hármas garázsban! –mondtam Andynek és még mielőtt válaszolt volna, kiléptem az ajtón. 

Kissé kocogva közelítettem meg az autóm, majd beszálltam, és gázt adva az autónak indultam el. 

Kissé sietve vezettem, ugyanis az idő sürgetett, így viszonylag hamar haza is értem. 

Amint beléptem a házba teljes sötétség uralkodott oda bent. 

- Debbie megjöttem! – kiabáltam szét a házban, hogy rájöjjek, merre találom a lányt. 

Ekkor halk lépteket hallok meg magam előtt, majd meglátom a telefonnal világító lányt. 

- Ha jól emlékszem, azt mondtam, hogy vetkőzz le. - terül szét az arcomon egy széles mosoly miközben közelebb sétáltam Debbiehez. 

- Te sem gondoltad komolyan seggfej. – fújtatott Debbie felháborodva. 

- Lehetnél kicsit kedvesebb, ha már haza jöttem miattad… - mondtam, miközben elindultunk a villanyláda irányába. Elől Debbie ment, és világított a kis rózsaszín tokos telefonjával, mögötte pedig én lépkedtem, ügyelve, hogy minél közelebb menjek hozzá, hogy ezzel is felhúzhassam őt. Hirtelen megállt, én pedig véletlen letapostam a sarkát. 

- Nézz már a lábad elé! – sziszegi Debbie idegesen. 

- Nehéz, ha három van! Remélem, érted mire gondolok! – mondom panaszosan, de utána kitört belőlem a nevetés. - Nem akarsz inkább szerep játékozni? Én lennék a szexi szerelő, te pedig a tudatlan kis liba fehérneműbe. – mondtam miközben a villanylábában ügyeskedtem. 

- Kár, hogy szerelőnek egy dagadt bácsit képzel el mindenki, de igazad van így hitelesebb. – mondta cinizmussal telve, megpaskolta a hasam, mire én válaszul csak felkapcsoltam az áramot,  minden villany egyszerre gyulladt fel újra.

Debbie felé, egy büszke mosolyt küldtem.

- Úgy emlékszem, hogy azt mondtad, Luke jobb nálam. 

- Így van. – emelte fel fejét büszkén Debbie. 

- Fogadjunk, rendben? – bólintott egyet, bele egyezve. –Most lesz egy versenyem, ha én nyerek ,lefekszel velem, ha te… 

- Többet nem kell fizessek a szobáért! –vágott szavamba a barna hajú lány, mire elmosolyodtam. 

- Tehát, benne vagy? – kérdeztem vissza megerősítésként, de mintha Debbie önbizalma láthatóan kissé alább hagyott volna. Lesütötte szemeit a padlóra.

- Nos… Én… Nem tudom. – dadogta el, ezt a néhány szót. 

- Ha úgy is annyira biztos vagy benne, hogy Luke nyer, akkor mitől félsz? Hiszen te semmit nem veszíthetsz, te csak jól járhatsz az ajánlatommal nemde? – húztam fel a jobb szemöldököm ravaszul.

- Igazad van, áll az alku. – fog velem határozottan kezet. – Viszont, szeretném látni, ahogy veszítesz! – kacsint rám a lány.

- Biztosan leadják a versenyt valamelyik TV csatornán, csak, hogy ne unatkozz, interjúírás közben. Jó szórakozást!  - mondtam, miközben sarkon fordultam, és elindultam vissza a versenyre. 

Deborah szemszöge:

A versenyig elkezdték a visszaszámlálást, a képernyőn a jobb felső sarokban lévő kis időzítő hatvan perctől folyamatosan visszafele számolt, és nincs mit tagadnom, a körmöm rágtam az idegességembe, hiszen pontosan tudtam, hogy Louisnak van esélye Luke ellen, hiszen csak heccelésből mondtam azt, amit. Pontosan tudom, hogy mindent bele fog adni abba, hogy megnyerje a versenyt, és egyben a fogadást, mégis… a büszkeségem hajtott, hogy belemenjek ebbe az egészbe. 

Egy órám volt elütni az időt az interjú megírásával, de valahogy észben egyáltalán nem jártam a munkámnál, szinte percenként fel-felpillantgattam a képernyőmről miközben a laptopom billentyűzetét nyomkodtam. 

***

- Nem hiszem el, hogy ő nyert… - mondogattam idegesen a kanapén ülve, egy párnát szorongatva a karjaimban. Szerencsétlen párnán töltöttem ki az összes feszültségem, amit a verseny alatt átéltem. Éppen egy interjú volt, Louissal,amin egy büszke szarrágó mosollyal beszélt. 

- Nagyon örülök a nyereségemnek, úgy érzem, hogy hatalmas TÉTJE volt, és nélkületek nem sikerült volna! –mondta, miközben az idióta csili-vili kupát szorongatta a kezeimben. Szándékosan kihangsúlyozta azt a bizonyos szót, jól tudja, hogy itthon dühöngök a fogadásunk miatt. 

- Rohadj meg, Tomlinson! – ordítottam, majd teli erőből a tévének vágtam a kezemben szorongatott párnát, hirtelen a fejemhez kaptam, és erősen meghúztam barna tincseim. A sírás határán ácsorogtam, mikor belegondoltam, hogy mibe is fogadtunk.

 - Nem. Hiszem. El. – ismételgettem a szavakat egymás után. Körülbelül egy órán át ücsörögtem a tv előtt, bár már javában véget ért a verseny és tudtam, hogy Louis hamarosan hazatér.

 Ebben a pillanatban nyílt is az ajtó, és Louis kárörvendő nevetését hallottam meg.

 - Hogy tetszett a verseny Drága? –vigyorgott irritálóan. –Képzeld, még az afterpartyt is kihagytam, csak, hogy láthassalak, pedig én vagyok az ünnepelt. –mutatott magára nagyképűen, miközben folyamatosan hahotázott, mint egy örült. 

- Éjjen. Bontsunk pezsgőt! – mondtam flegmán, színlelve a jó kedvet. Felpattantam a kanapéról, és ott akartam őt hagyni, de ekkor elkapta a csípőmet, és közel húzott magához. Éreztem az alkohol szagot rajta, amit gondolom a verseny után húzott le a főnökével a nyereség megünneplése végett. –Bár lehet, már nem szükséges, így is eleget ittál. – próbáltam eltolni magam mellkasától, de erősen szorított.