Honvágy

Sziasztok Drágáim! Megérkezett az új rész, ami kicsit hosszabbra sikeredett, mint amit már megszokhattatok tőlem. Nagyon köszönöm a díjat amit kaptam, és minden támogatást, ami csak tőletek jött. Nem is koptatnám tovább a billentyűzetet, jó olvasást! :) 

Nem néztem rá Louisra, kerültem minden pillantását. Elővettem a kredencből egy üvegpoharat, és a csap alá tartva, hideg vizet engedtem bele.

Éppen elindultam volna, hogy visszatérhessek a szobámba, mikor Louis állt fel az asztaltól. 

- Az idegeimre mész, mi bajod van?! – tárta szét kezeit, miközben értetlenül felhúzta a jobb szemöldökét. A válaszomra várt, én pedig megforgattam a szemeim. 

- Csak gondolkozz, tudom, hogy nehezedre esik. – Mivel a pohár a kezemben volt, nem fonhattam össze a karomat magam előtt, de legszívesebben ezt tettem volna.

- De ne már! Ti nők folyton ezzel jöttök. Honnan a faszból találjam ki, hogy mi bajod? – ujjaiból pisztolyt formált, és úgy tett, mint aki lelövi magát. Pontosan tudta, hogy mi a problémám, mégis megpróbálta kihúzni magát a következmények alól, mint mindig. 

- Inkább visszafekszem aludni, nincs kedvem nézni az önelégült fejedet. Szia – megkíséreltem folytatni utam a szobám felé, mikor újra megszólalt. 

- Deborah Hills! – szólított a teljes nevem, ami nem vallott rá – Szerintem nem én voltam az, aki Lukekkal enyelgett a folyosón.  És ennek ellenére is hazahoztalak, és megvédtelek attól a seggfejtől, aki várj minek is nevezett? - töprengett - Alkalmi kurvának - emelte fel a hangját idegesen. Ekkor fogtam fel, hogy neki tényleg nem esik le, hogy min akadtam ki, és amúgy sincs tisztában a dolgokkal.

- Mintha… Te is hasonlót mondtál volna – emlékeztettem, miközben besiettem a szobámban, és újra magamra zártam az ajtót. Nem volt kedvem magyarázkodni a tegnappal kapcsolatban, sem lelki erőm nem volt hozzá, sem pedig kellő akaratom. Hála a remek hangszigetelésnek nem hallottam, hogy bármit is mondott volna.

Nem akartam egy házba maradni vele, kerestem az esetleges menekülő pontot, amivel távol maradhatok tőle néhány napra. A fapolcomon ragadt meg a tekintetem, amin egy családi fénykép pihent. Levettem a képet, és a kezembe tartottam. Négyen voltunk rajta, a szüleim, a kis öcsém és én. Eszembe jutott, hogy milyen rég nem láttam őket, és, hogy mennyire hiányoznak. 

A telefonomért nyúltam, és Monicának pötyögtem egy SMSt, hogy szükségem van két szabadnapra. Nem telt el sok idő, mire válaszolt, természetesen megadta nekem a pihenőt, ugyanis eddig mindig keményen dolgoztam, azért, hogy a legjobb eredményeket érjem el. 

A telefonomban anya számát kezdtem csörgetni, sokáig tartott, mire felvette. 

- Szia Kincsem! Mikor jössz már haza egy kicsit? Az öcsikéd folyamatosan rólad beszél – csengett fel anyu csilingelő, nyugtató hangja a telefonban.

- Pontosan ezért hívlak anyu, ma haza utazok. Meg van még a kis szobám? – mosolygok, mikor előtörnek belőlem a gyerekkori éveim emléke, a rémes póniló tapétás rózsaszín falamról.

- Természetesen, minden ugyanúgy van, ahogy itt hagytad – hangján hallani lehetett, ahogy kedvesen mosolyog – Mikorra vagy várható? 

- Ma estére otthon leszek, még nyolc előtt odaérek, addig főzz valami finomat, azt hiszem, hiányzik a főzted, egészen lefogytam – panaszoltam, miközben megpaskoltam lapos hasamat.

- A két nap alatt, felhizlallak – nevetett fel anya jóízűen – Várunk téged Deborah, siess haza – mondta, majd letettük a telefont.  

A szobámban porosodó bőröndöt húztam elő a szekrény mögül, és felhalmoztam benne annyi ruhát, ami elegendő lehet két napra. 

Mindent, amire szükségem volt, beleraktam a tiszta zoknitól a fogkeféig. Nagy nehezen behúztam a bőröndöm cipzárját és a kerekek segítségével kihúztam a nappaliba, ahol épp Louis játszott valami értelmetlen videó játékkal. Tágra nyílt szemekkel figyelt engem.

Egyetlen pulóvert hagytam ki a táskából, így képtelen voltam újra kinyitni, és begyömöszölni a szűkös helyre.

- Mit művelsz? – megállította a játékot, és felpattant a kanapéról, hogy szemügyre vegye a bőrönd tartalmát – Annyira, azért nem volt sértő amit mondtam, hogy elköltözz – hebegte Louis idegesen, mire elnevettem magam szánalmas viselkedésén.

- Haza utazom Louis – ráültem a bőröndre, hogy könnyebb legyen becipzározni, mert különben kifolytak volna belőle a ruháim.

Láttam az arcán a megkönnyebbülést, ahogy nyugodtabbá válik. Kicsit bólintott, majd visszahuppant a kanapéra, és folytatta a játékát. Mindenem elpakoltam, amire szükségem volt.

Elindultam a buszmegálló felé, ami a vonatállomás felé ment.

Busszal az utazás egészen gyorsan ment, és könnyedén. 

Mikor leszálltam a buszról, magam után rángatva a hatalmas piros bőröndömet, közelítettem meg az állomást.

Amikor megérkeztem, megálltam a menetrendtábla alatt, hogy megnézzem, melyik vonattal indulhatok, viszont egyik pillanatról a másikra pirosra színeződött a menetrend, és a ’ nem közlekedik ’ címszó, minden egyes óra mellett villogott. 

Eltátottam számat, és értetlenül meredtem a villogó szövegre, remélve, hogy csak meghibásodott a modern menetrendtábla. Türelmesen vártam, de a helyzet nem javult.

Az állomáson nem sok ember várakozott, kiválasztottam a legszimpatikusabb öreg nénit, és megkérdeztem tőle. 

- Elnézést, nem tudja véletlenül mi történt, a menetrendtáblával? – valószínűleg látszódhatott rajtam az aggodalom, ugyanis az idős nő elmosolyodott. Nevető ráncai kedvességet sugároztak, amikor rám nézett. 

- Ma nem járnak a vonatok kedveském, sziklaomlás volt, ami eltorlaszolta a síneket, és meg is rongálta, állítólag napokig eltarthat, mire helyrehozzák a károkat – teljesen kétségbeestem, mindennél fontosabbnak éreztem ezt az utat, de fogalmam sem volt, hogyan juthatnék haza.

- Nekem nagyon fontos most ez az út – nagyot nyeltem, mire a néni szánakozva, felvonta mindkét vállát.

- Pár órányi vezetéssel az autópályán el tud jutni oda – javasolta. 

Aprót bólintottam, majd megköszöntem a tájékoztatást, és tanácstalanul visszaballagtam a buszmegállóhoz. 

Visszabuszoztam Louis házához, és halkan léptem be az ajtón, azt hittem, akkor talán nem veszi észre, hogy mennyire szerencsétlen vagyok. 

Szomorúan húztam magam után a bőröndöt, és levetődtem a kanapéra, ahol Louis játszott.

A bőröndön ragadt meg a tekintetem, valahogy úgy éreztem, hogy minden dühömet szerencsétlen táskán fogom megbosszulni. Hangos káromkodással, felpattantam a kanapéról, és erős rúgásokat mértem a bőröndre, a cipőm nyoma több helyen is ott maradt, mikor Louis jelent meg mellettem. 

A karjai össze voltak fonva, és a fejét csóválta. 

- Ennyi volt? Tudtam, hogy hiányozni fogok, de hogy ennyire – nevetett fel, mire gyilkos pillantásokat vetettem felé, látta, hogy valami nincs rendben, így közelebb lépett egy lépést – Mi a baj Debbie? – arcomat szuggerálta, tehetetlenül megráztam fejem, ő pedig felemelte szemöldökét. 

- Sziklaomlás volt, és nem tudni meddig, nem közlekednek a vonatok – motyogtam, mire kínosan oldalra húzta száját.

- Esetleg, hívj egy taxit – ajánlotta fel, mire csak még idegesebbé váltam.

- Még nincs itt a hónap vége Louis, nekem nincs erre pénzem! – kiabáltam. Látszólag Louis meglepődhetett a reakciómon, nem érthette mitől ilyen fontos nekem ez az út. 

- Ha gondolod, kifizetem neked az utazást, vagy elvihetlek én – ötletelt Louis. 

Felháborodva emeltem fel a bőröndöm húzó fogantyúját.

- Nem tudom, miért hiszed azt, hogy szükségem lenne a segítségedre, nem kell a pénzed Tomlinson, meg tudom oldani egyedül is, köszi, az ajánlatot, de kihagyom – mondtam cinikusan, összeszűkített szemekkel, majd ellöktem az utamból, és kimentem az utcára. 

Hirtelen gondolatként lépett föl bennem, hogy gyalog menjek. Hallottam, ahogy Louis kilép az ajtón, majd bezárja maga mögött kulccsal. 

Kinyitotta az utcán parkoló autó ajtaját, majd beült, és autójával követni kezdett.

Nem néztem rá, egyenesen az autópálya felé vettem az irányt, magam után húzva bőröndöm. 

Louis mellettem rettenetesen lassan gurult az autójával, nevetéséből hallhattam, hogy remekül szórakozik rajtam.

- Komolyan, ez lenne a zseniális ötleted, hogy gyalogolsz hazáig? – hangosan felröhögött - Debbie, majdnem két órára laksz innen, autóval! – hozta fel az érveket, én pedig próbáltam őt figyelmen kívül hagyni – Szállj be – utasított, de mintha meg se hallottam volna, meredten előre tekintettem az útra, és céltudatosan haladtam rajta. 

Louis belátóan felsóhajtott, nem szólt hozzám, de továbbra is mellettem haladt a kocsival, valószínűleg a lehető leglassabban.

Bekapcsolt valami zenét a rádióba, és a kormányra támaszkodva kezdett kicsit táncolni, miközben a dalszöveget tátogta szájával. Megforgattam szemeim a gyerekes viselkedésére, hogy milyen szánalmas módon akarja magára vonni figyelmemet.

Lassan két órája játszottuk ezt a játékot, ő mellettem haladt a gyönyörű fehér autójával, én pedig egyre lassabban, és erőtlenebbül ballagtam mellette.

- Legalább a táskáid tedd be a csomagtartóba, te makacs nőszemély – kérte, de én csak még szorosabban fogtam markomban a bőröndöm fogantyúját. 

- Elbírom, kösz – mondtam, mire újra elnevette magát. 

- Hihetetlen vagy, Deborah Hills – ejtette ki a teljes nevem, amitől különlegesnek éreztem magam, kicsit elmosolyodtam, amit ő nem láthatott.

A lábaim már rettenetesen sajogtak a séta miatt, és a bőröndöt is egyik kezemből a másikba adogattam, mert borzasztóan nehézzé vált. Három órája gyalogoltam az aszfalt mellett, amikor úgy éreztem kénytelen vagyok megállni.

Louis is lefékezett mellettem, és tágra nyílt szemekkel figyelte minden mozzanatom. 

Be kellett látnom, hogy Louisnak igaza van, és képtelen vagyok megtenni ekkora távot gyalog. Szótlanul tűrtem a nevetését, mikor kinyitottam a kocsija hátsóajtaját, és beszálltam, majd magam mellé helyeztem a bőröndöm.

Mosolyogva nézett hátra rám, miközben én az ablak felé meredtem. 

Viszonylag szótlanul utaztunk, néha muszáj voltam navigálni Louist, de ezen kívül nem történt különösebb beszélgetés. 

Végre ismerős tájra érkeztünk, arra a helyre, ahol a gyermekéveimet töltöttem, ahol felnőttem, és ahol iskolába jártam. 

Befordultunk az utcánkban, ahol már anyu az ajtó előtt várt rám. Mikor észrevette, hogy megérkeztünk kinyitotta a kaput, és a kocsihoz rohant.

Gyorsan kiszálltam a kocsiból, és anyukám szorító ölelésébe zárt.

- Már aggódtam érted, jócskán elmúlt nyolc óra Deborah – engedett el, majd Louisra nézett, aki épp akkor szállt ki a fehér autóból. Nyújtózott egyet, miközben anyu le se vette róla a szemeit – Ki a barátod? – érdeklődött anyu – Igazán szépfiú – lökött oldalba a könyökével, mire fújtattam, és megforgattam szemeim. 

Louis közben csatlakozott hozzánk, és megvillantotta tökéletes mosolyát, hogy biztos legyen az első benyomás.

- Louis Tomlinson – fogtak kezet, anyu hol rám, hol pedig Louisra mosolygott. 

- Nagyon örülök, Elisabeth Hills, de szólíts csak Lisanak – láttam Louis arcán, hogy keményen dolgozik azon, hogy megtudja jegyezni anyám nevét, viszont a levakarhatatlan mosoly az arcán még mindig jelen volt. Hosszas kézrázás után, végre eleresztették egymást – Nem maradsz itt vacsorára? Nagyon finomat főztem! – lelkesedett anya, mire a szemeim kikerekedtek, hiszen pontosan azért jöttem ide, hogy Louistól kicsit távol lehessek, azonban anyu minden tervemet keresztbe húzta ezzel az egyetlen egy kérdéssel.

- Nem, nem... Louisnak biztosan rengeteg dolga van, ne tartsuk fel őt, holmi családi vacsorákkal – próbáltam terelni, mire Louis vállat vont.

- Valójában ráérek, szóval nagyon szívesen megismerkednék a családoddal Debbie – mondta egyszerűen Louis, én pedig szememmel szikrákat szórtam az idegességtől.

- Nagyszerű, akkor menjünk be – mondtam cinikus mosollyal az arcomon, majd Louis kezébe adtam a bőröndöm, hogy cipelje ő helyettem a házig.

A hátam mögött anyu értetlenkedve kérdezgette, hogy lehet, az, hogy Louis hívhat Debbienek, amíg mindenki másnak megtiltottam, hogy ezt a becenevet aggassa rám.