Maradjak, vagy menjek?

Sziasztok! :D Ami azt illeti, újra egy hosszúnak mondható részt hoztam nektek, fogalmam sincs miért, de már nem elég a két oldal ahhoz, hogy egy részt késznek érezzek, ugyanis ez négy oldal. BIZONY, négy oldal! :D Remélem, hogy ennek csak örültök. Nem mellesleg szeretném meg köszönni a díjakat, a kommenteket, és mindenféle vélemény nyilvánítást amit kaptam tőletek, továbbra is tegyétek meg ezeket, és írjátok le a gondolataitokat a történettel kapcsolatban. Ahogy azt már milliószor elmondtam, minden véleményért köszönet jár! :)
Nem is húznám tovább az időtöket, jó olvasást kívánok az új részhez! <3 


Amikor beléptem az ajtón, minden olyan nyugodtan tűnt, furcsa dolog volt hazaérkezni. Minden ugyanúgy nézett ki, ugyanolyan volt az illata, ugyanazok az érzések törtek bennem felszínre. Rájössz, hogy az egyetlen dolog, ami változott, az te magad vagy.

Halk kis lábak dobogását hallottam meg a fényes parkettán, Benny ölelte át a lábam, amitől majdnem orra buktam. Lenéztem az öcsémre, amióta nem láttam, észrevehetően sokat nőtt, bár így se ért fel a derekamig sem. Olyan szorosan ölelte a lábam, amennyire csak egy háromévestől telt. Felkaptam Bennyt a hónalja alá nyúlva, és hatalmas puszit nyomtam a puha babaarcára.

Átfésültem a vékony szálú világos barna haját, majd jól összekócoltam. Mögöttem, anyu és Louis torlódott az ajtóba, így kénytelen voltam lerakni Bennyt, és arrébb állni.

Lerúgtam a cipőmet a sarokba, láttam, ahogy Louis a fejét forgatva nézelődik, felméri a terepet.

Benny kissé félve Louis elé totyogott, és felnézett rá. Pici rózsaszín ajkai elnyíltak, mikor Louis leguggolt elé, és rámosolygott. 

- Szevasz kis haver – mondta Louis kedvesen, Benny nagy szemekkel, értetlenül pislogott rá, majd még közelebb ment, és kicsi kezeit Louis térdére helyezte. Louis felkapta Bennyt, és megcsiklandozta, mire a kisöcsém hangosan felkuncogott.

Anyu jelent meg mellettem, és szeretett teljesen nézett a fiúkra.

- Lassan nektek is lesz – mosolygott anyu, mire a szemeim elkerekedtek, éreztem, ahogy az arcomba egy csomó vér tódul.

- Úristen anyu, ne égess már – mondtam idegesen, mire Louis erőltetetten nevetgélt, esze ágában sem volt tagadni, amitől csak még idegesebbé váltam.

- Nézd meg, milyen jól bánik a gyerekekkel – mutatott anyu Louis felé, akinek a nyakát Benny ölelgette.

- Inkább úgy teszek, mintha meg sem hallottam volna – hagytam ott őket az előszobában, és megkerestem aput.

Amikor beléptem a konyhába, ő éppen az ebédlő asztal előtt ült. Egy újságot tartott vaskos kezei között, de amikor meglátott összecsukta a szamárfüles papírokat, és elmosolyodott. 

Felállt az asztaltól, és széttárta a kezeit, mire ledobtam magam mellé a kis táskámat, és átkaroltam a nyakát. 

- Hiányoztál apukám – gyengén megütögette hátam, majd elengedett – Mi ez a hatalmasra nőtt pocak? – böktem meg a puha hasát.

- Amióta elköltöztél, nincs aki megegye helyettem anyád almás sütijét, képtelen vagyok magamba erőltetni – az utolsó szó miatt hangos nevetésben törtünk ki. 

A szomszéd szobából Louis és anyu beszélgetése szűrődött át, mire apu összehúzta bozontos szemöldökét, kérdőn nézett rám, ahogy a fülét hegyezte, hogy jobban kitudja venni a tompa hangokat.

- Van még itt valaki? – rosszalló tekintettel nézett rám, én pedig összébb húztam magam, mintha semmit se tudnék.

Mielőtt válaszolhattam volna, anyu és Louis lépett be az ajtón kezében Bennyvel.

Aput mindenki szigorú embernek ismerte, de valójában vaj szíve volt, az egyetlen dolog amit nem tudott elviselni, ha rajta kívül más férfiak vettek körül. 

A két tekintett ütközött, Louis természetesen optimistán mosolygott, de mikor meglátta apám rosszalló tekintetét letörlődött róla a vigyor. 

Benny Louis nyakát ölelgette, úgy látszott egymásra talált a két agykapacitás, bár reményeim szerint Bennynek még van esélye átlépni egy hároméves agyi szintjét.

- Apu, ő itt Louis Tomlinson, a lakótársam – mutattam be Louist, szándékosan apám tudtára adtam, hogy csak is a lakótársam. 

Kezet fogtak, mire Louis arcára kiült a fájdalom, apunak erős keze volt, amivel masszívan szorította Louis kezeit. A mogyoróbarna hajú srác nagyot nyelt a hosszas kézrázás közben, és próbált a torkán kiköszörülni egy ’ nagyon örülök ’-öt , de nem hangzott túl őszintének. 

- Jeff vagyok – mondta apám közönyösen. 

- Louis nálunk marad vacsorára, Deborah segíts megteríteni – utasított anyu, mire én szófogadóan előpakoltam a tányérokat, mellé a villákat, kanalakat, valamint a késeket. 

Anyu, hogy megpecsételje az összhatást, az asztal közepére helyezett vázával, amibe egy szál virág díszelgett.

Leültetett minket a hatalmas ebédlő asztalhoz, természetesen úgy intézve, hogy pont Louisal szembe kerüljek. 

Anyu egy sütőkesztyű segítségével kivette a forró sütőből a szárnyast, és tálalta a hozzávaló körettel.

- Jó étvágyat drágáim – simított végig vállamon anyu puha kezével, és a hosszú barna hajam kicsit elrendezte. 

Louis letette az öléből Bennyt, de ő még mindig a környékén maradt. Anyu kicsit lehajolt, hogy egy vonalba legyen Bennyvel.

- Szeretnél Deborah mellé ülni? – kérdezte anyu, én pedig mosolyogva néztem a kis öcsémre, és vártam, hogy odafusson hozzám, de ő csak megrázta fejét.

- Inkább a fiú mellé ülök – mutatott rövid ujjával Louis irányába, és felmászott a mellette lévő üres székre. 

Gyilkos pillantásokat küldtem Louis felé, ő pedig halkan nevetett rajtam. Hihetetlen, hogy még a hároméves kisöcsémet is képes volt elkápráztatni, úgy tűnt, csak én és apu vagyunk közös véleményen.

Mindenki gyorsan kapkodta el az ételt a tálról. Anyu pedig türelmesen kivárta a sorát, általában ő mindig akkor kezdett el enni, amikor már mindenki más jól lakott a családban, addig pedig mindenkit kiszolgált és ellátott.

A konyhabútorokon már meglátszott az idő múlása, amióta az eszemet tudom, azóta a házba vannak. Bizonyos bútorok, amelyek mellett felnő az ember, valamiképpen fontossá válnak. Az ember valahogyan kötődik hozzájuk, maga sem tudja pontosan, miért.

- Mit is mondtál Deborah, hogy hogy nem egyedül jöttél? – kérdezte apám, nyilvánvalóvá vált, hogy nem örült Louisnak. 

- Nem jártak ma a vonatok, nem volt más választásom – mondtam, mire anyu az asztal alatt kicsit oldalba lökött, én pedig kicsit arrébb húzódtam a székkel mellőle. 

Benny ügyetlenül fogta a villát és próbálta felszúrni az ételt rá, valójában még a saját pici száját is nehezére esett megtalálnia. Anyu a segítségére sietett, és úgy döntött, inkább ő adogatja a falatokat a szájába. 

Apám rosszallóan méregetett, majd újabb kérdést sorakoztatott elém. 

- Külön szobátok van? – kérdezte teli szájjal beszélve, miközben megsózta az ételét. 

Kérdése hatására, majdnem sikerült félre nyernem, mire anyám jajdult fel. 

- Drágám! Hagyd már a fiatalokat – húzta össze szemöldökét apura nézve.

- Igen Mr. Hills, külön szobánk van – válaszolta Louis helyettem, látszott rajta, hogy rettentő feszélyezve érzi magát. 

- Nem tőled kérdeztem, hanem a lányomtól – Louis nagyot nyelt, hogy letudja tolni a falatot a torkán, mire halkan kuncogtam az arckifejezése láttán. Elismerő pillantásokat vetettem apura, de úgy tűnt anyu nagyon is Louis oldalát pártolta.

- Valamiért, olyan ismerős a fejed – nézett rá apu Louisra – Nem láttalak én már valahol? 

Láttam Louis arckifejezésén, hogy büszke arra, hogy felismerte őt valaki. 

- Múltkor szerepeltem egy valóság showban – viccelődött Louis, de utána gyorsan hozzátette – Nem, amúgy autóversenyző vagyok – mondta már egy fokkal komolyabban.

- Talán egy valóság showba tényleg jobban illenél – nevettünk fel apámmal szinkronba, de Louis egyáltalán nem találta olyan viccesnek a szituációt – Sose értettem, mi értelme, annak, hogy egy autóval, körbe-körbe hajkurásszátok egymást. Teljesen értelmetlen – látszott, Louison, hogy ideges. Aki ismerte Louist, az tudta, hogy az ő egyetlen szenvedélye az autóversenyzés, az egyetlen amit komolyan vesz.
- Jeff! – ripakodott rá anyu, miközben szúrós tekintettel figyelte apámat. 

A vacsora további részét, már kevésbé frusztráló témák követték, a kérdések velem, és munkahelyemmel kapcsolatosak voltak. 

Az utolsó falat ételt rágcsáltam, mikor anyu elvette előlünk az üres, koszos tányérokat. Benny egy jelentéktelen adagot hagyott maga előtt, amit anyu már nem tudott beleerőltetni szegénybe. 

- Louis, biztosan nagyon elfáradtál, aludhatnál nálunk, bár csak Deborah szobájában van hely – mondta anyu, a szemeim elkerekedtek a hallottak miatt. Legszívesebben elleneztem volna, mikor apu szólalt meg helyettem. 

- Már megágyaztam neki a kanapén……sajnos – tette hozzá egy kis szünet után.

Anyu legyintett egyet, és Louis vállára tette kezeit, majd gondoskodóan, gyengéden megszorongatta.

- Csak nem hagyom, hogy ilyen hosszú út után, majd a kanapén aludjon! Majd én átviszem az ágyneműt Deborah szobájába – fontoskodott anyu, ami miatt képtelen voltam nyugodtan ülni a székemen. 

- Megfelel a kanapé is – mosolygott Louis – Nem először alszom kanapén – nézett rám, ahogy eszébe jutott a múltkori incidensünk.

- Louis szeret kanapén aludni – nevettem.

Valamiért egyáltalán nem akartam azt, hogy Louis itt maradjon az estére, felpattantam a székemről, és sürgetően néztem rá. 

Megköszönte a vacsorát, majd felállt, oda sétált hozzám. A pulcsijánál fogva kirángattam őt az előszobába, ő pedig nevetve követett engem. 

- Mi van már? – igazgatta meg ruháit Louis, felháborodva nézett rám, ahogy a kinyúlt fekete pólóját igyekezett helyrehozni. 

- Louis, figyelj – komolyan néztem rá – Éppen azért jöttem ide, hogy kicsit távol maradjak tőled, mert kezdett elegem lenni abból, ahogyan viselkedsz, és beszélsz velem… de te képes voltál még a meghívást is elfogadni, csak hogy engem idegesíts. Tönkre teszel! – vágtam a fejéhez, a nehéz szavakat – Menj haza – mondtam közönyösen, és összefontam kezeim mellkasom előtt. 

Pár pillanatig rám meredt, aztán erőltetett mosolyt villantott, aprót bólintott fejével.

- Rendben Debbie – fogta meg a kilincset. Úgy éreztem, a mosolya nem tükrözte az őszinte érzéseit – Add át az üdvözletemet a családodnak. Szia – meg se várta, hogy elköszönjek tőle. Hallottam, ahogy a kocsi kulccsal csörömpöl, majd becsapja az autó ajtaját maga mögött, és nagy gázt adva hagyja el a helyet. 

Nem éreztem bűntudatot, jelen pillanatban úgy gondoltam, hogy igazam volt, és Louis megérdemli a durva szavakat, amiket a fejéhez vágtam. Úgy véltem, hogy jól cselekedtem, makacsul ragaszkodtam a saját érveimhez. 

Pár másodpercig még az ajtót figyeltem, amin Louis az imént lépett ki, majd megpördültem, amikor anyuba botlottam. Arcáról lerítt, hogy az egész beszélgetésünket hallotta, valamiért szégyelltem magam, hogy anyunak látnia kellett ezt a jelenetet.

- Hogy beszélhettél így, ezzel a fiúval, Deborah? – hitetlenkedett anyu, ami miatt még borzalmasabb érzést táplált bennem.

- Anyu, neked fogalmad sincs róla, hogy miket vágott a fejemhez, gyűlölöm őt – mentegetőztem, de elég szánalmasan hangzott. 

- Miért érzem úgy, hogy ez csak a jelenlegi állapot? – kérdezte anyu, mire lesütöttem szemeim. 

Anyunak mindig is tehetsége volt ahhoz, hogy bűntudatot keltsen bennem. Hirtelen szembesültem a tudattal, hogy mennyire megbánthattam Louist, pedig valójában nem tett semmit. A valós indok nem az volt, hogy haragszom Louisra, hanem az, hogy egyre közelebb kerül hozzám – Jaj kincsem – lépett oda hozzám anya, és megfogta a kezem, kicsit megszorította, hogy nézzek rá. – Ha nem lennél neki fontos, biztosan nem hozott volna el téged, egészen idáig – kedvesen mosolygott, de ez nem enyhített a borzalmas közérzetemen. Naiv szerettem volna maradni, és azt hinni, hogy Louist nem lehet bántani, az hinni, hogy olyan ember, akinek nincsenek érzései – Hát nem látod hogy néz rád? – ölelt meg anyu, és egy puszit nyomott a homlokomra.