Nem tudom másképp elmondani

Sziasztok! :) Először is szeretném elmondani, hogy mennyire sajnálom, hogy késtem a résszel. Az egyetlen mentségem talán az, hogy mostanában elég sok dolgom lett a tanulással kapcsolatban, jövő héten elkezdődnek a vizsgáim, és nem árt rá tanulnom egy keveset. Másrészt... nagyon-nagyon köszönöm az előző részhez társult kommenteket, egyszerűen hihetetlen, hogy rekord mennyiségű vélemény érkezett, amiket mind-mind nagyon köszönök! :) Nem is rabolnám az időtöket, következzen tehát az új rész. Továbbra is írtátok le a véleményeteket a komment részlegbe, a részhez pedig jó olvasást kívánok! :) <3

Az ajtóban állva meredtem anyámra, a kezemben a bőröndömmel. Halványan elmosolyodtam, és széttártam kezeim, hogy öleljen meg. Szemei kedvesen csillogtak, ahogy felém közelített, majd forró ölelésébe zárt. Erőt adott nekem, tudtam, hogy számíthatok rá, reménykedett abban, hogy minden helyrejön köztem és Louis között. Bátorítóan simogatta meg a hátam, majd eleresztett és a szemembe nézett. 

- Siess vissza Debbie – mondta anyu, szándékosan úgy becézve, ahogy Louis szokott. Még Louis hangját és akcentusát is tökéletesen képes volt utánozni, amit nem tudtam nem megmosolyogni. 

Aprót bólintottam, Apu vette el a kezemből a bőröndöt, és a kocsi csomagtartója felé cipelte. 

Anyu felkapta Bennyt, aki anyám öléből integetett nekem, puszit küldtem felé, ő pedig elnevette magát. 

Letelt a rövid otthon töltött időm, és most visszatérek a kaliforniai életembe. Beszálltam az autóba, ahol már apám ült a kormány mögött. 

Anyu és Benny az ajtóban állva integettek nekem, amíg el nem indultunk. A kocsi ablakán meredtem ki a semmire. Valójában nem igazán koncentráltam a tájra, csak hagytam, hogy elsuhanjanak előttem a dolgok, a fák, és a házak. Éreztem magamon apám tekintetét, nem az útra koncentrált hanem engem szuggerált.

- Biztos mindened megvan? A fogkefédet is elraktad? – kérdezte apu, de valójában nem a válasz érdekelte, csak megpróbált kicsikarni belőlem néhány buta kis szót. Felsóhajtottam a tudatra, hogy képtelen megérteni azt, hogy már milliószor átnéztem, hogy mindent betettem e. Rendszerint, amikor valaki felteszi ezt a kérdést, utána mágikus módon, valami mégis ott marad. 

- Apu hagyjál már, az idegeimre mész – ripakodtam rá a szemem forgatva. – Mindent elpakoltam – erősítettem meg magam. 

Apu védekezően feltartotta az egyik kezét, de a másikat továbbra is a kormányon tartotta. Ez az egyetlen gesztus is Louisra emlékeztetett.

Az út többi részét csöndben ültük végig, apu megállt a vonatállomás előtt, és kiszálltunk. A csomagtartóból kivette a bőröndöm, és a kezembe adta. Se én, se apám nem voltunk jók a búcsúzkodásban, így csak tehetetlenül néztük egymást.

- Köszönöm, hogy kihoztál – törtem meg a csendet – De most mennem kell, nem sokára indul a vonatom, és még meg kell vennem a jegyeket. Vigyázz anyura – mosolyogtam. 

- A sárkányok halhatatlanok – nevetett fel apám, mire komolyan néztem rá, ő pedig abba hagyta a hahotázást, elfojtotta a mosolyt az arcáról – Eddig is életben tartottam valahogy – mondta, majd megöleltem, és ott hagytam őt. 

A jegypénztár felé vettem az irányt, legnagyobb szerencsémre, csak néhány ember várakozott ott, nem volt különösebben hosszú sor.

Miután megvettem a jegyeket, vonatra szálltam. Kiválasztottam magamnak, egy szimpatikus helyet, ahol a lehető legkevesebb ember ült, és levetődtem oda.

Pár percnyi várakozás után, elindultunk, a vonat sokkal lomhábban, és lassabban haladt, mint amikor Louisal utaztam. Álmosítóan lassan zakatolt alattam a vonat, fejemet a hideg ablaküvegnek döntöttem, és úgy figyeltem a tájat. A sima felületre egy esőcsepp csöppent, majd egyre több. Egy pillanat alatt hatalmas zápor kerekedett, és az esőcseppek elhomályosították a látásom. Leheletem az ablakra csapódott, amit a pulcsim ujjával letörölgettem.

Az út nagyon lassan telt, a gondolataim és én magunkra maradtunk, nem tudtam semmivel se elvonni a figyelmem Louisról. A bűntudatom, az egész otthon töltött időmben nem hagyott nyugodni. Féltem attól, hogy le kell majd vetkőznöm a büszkeségem, és ezennel nekem kell belátnom a hibáimat Louis előtt. Sokáig tartott, de anyámnak sikerült rávezetnie engem a lényegre. Fontos nekem Louis. És akármennyire is nehezemre esett beismerni saját magamnak, így van, és nem tehetek ellene semmit. Sosem akartam, hogy ez történjen, de úgy látszik megakadályozhatatlan volt.

Milliószor átrágtam magam a történteken, és kerestem a megoldást. 

***

A hosszú fárasztó út után végre hazaérkeztem. Félve nyomtam le a kilincset, és léptem be a házba. A bőröndöm a fal mellé támasztottam, a kabátomat pedig a fogasra akasztottam.

A konyhában találkoztam Mackel, és Louisal. Louis tudomásul sem vett, meredt arccal figyelte a tv kijelzőjét, és a kezében lévő konzollal játszott. Mack rám vezette lenéző tekintetét, amivel kissé felhúzott.

- Itt a múltkori szexpartnered, azt hittem csak egy napra használod őket – nevetett fel Mack jóízűen, én pedig megforgattam szemeim.

- Éjszakákra szoktam inkább – helyesbített Louis, és esze ágában sem volt megvédeni engem, így képtelen voltam a saját sarkamra állni.

Valójában nagyon örültem annak, hogy újra láthatom őt, annak viszont kevésbé, hogy képes volt teljes mértékben levegőnek nézni, és csak is a képernyőre koncentrálni.

- Lassan nem lesz annyi nő a földön, hogy mindennap újat ''fogyasszon el''. Egyébként, a lakótársa vagyok, szóval örülnék, ha nem lepődnél meg minden egyes alkalommal mikor meglátsz engem – mosolyogtam cinikusan Mackre, mire ő megemelte a szemöldökét.

- Tüzes – harapta be alsó ajkát Mack a fehér fogai közé – Csak kicsit nagy a szája, nem ártana betömni – vágyakozó, csillogó szemekkel nézett végig rajtam, ami miatt nem éreztem mást, mint undort.

Látszott, ahogy Louis állkapcsa megfeszül, töretlenül figyelt a játékra, nagyot nyelt, de továbbra se avatkozott bele a beszélgetésünkbe. 

- Álmodozz csak – fontam össze karjaim magam előtt.

Mack mosolyogva felállt a kanapéról, amiből arra következtettem, hogy végre eltűnik innen. Elköszönt Louistól, majd még egy utolsó vigyort villantott rám, mielőtt elhagyta a házat. Kettesben maradtam Louisal. Földbegyökerezett lábakkal álltam ott előtte, fogalmam sem volt arról, hogyan is kezdhetnék neki a beszélgetésünknek. Megállította a játékot, és a konzolt letette a kávézóasztalra. 

- Szeretnél valamit? – tárta szét a kezeit, de utána gyorsan össze is kulcsolta. Fürkészte az arckifejezésemet és a mimikámat egyaránt, én pedig aprót bólintottam.

- Igen, nagyon sajnálom, ami történt. Én nem gondol…. – ekkor Louis vágott a szavamba, hirtelen felpattant a kanapéról.

- Hagyjál már a hülyeségeiddel Debbie! – összevonta a szemöldökét, ajkait összepréselte – Ha csak ennyit szerettél volna, akkor nyugodtan kilépkedhetsz innen – kezével intett egyet, remélve, hogy eleget teszek a kérésének és elmegyek.

Testem mellett kezeim ökölbe szorultak, a fogaim erősen feszültek egymáshoz szavai hallatán.

Egy pillanat alatt felment bennem a pumpa, hiába számoltam el a bűvös tízesig, a düh csak növekedett bennem.

- Baszd meg, éppen azon vagyok, hogy bocsánatot kérjek tőled, ha nem tűnt volna fel, te meg ismét egy seggfej vagy – mondtam szinte sértődötten.

- De nem kell bocsánatot kérned! – erősködött – Tényleg én vagyok a seggfej? – mutatott magára meglepetten, miközben a magasba emelte a szemöldökét, válaszul bólintottam egyet – Én vagyok a seggfej, azok után, hogy tűrtem a sértésidet, és még így is, önzetlenül, kérés nélkül leszállítottam a picsádat a szüleidhez?!  Azt hiszem egy köszönöm, azért járt volna, nem gondolod?! – felemelte a hangját, amire összébb húztam magam, az arcán cinikus mosoly ült.

Ahogy Louis utolsó kimondott szava visszhangzott a szobában, az xbox a tévével, és az összes elektronikai cuccal együtt kapcsol ki a házban. A világosságot, sötétség váltotta fel fel, és már nem láttam tovább Louis sértődött arcát. Újra elment az áram, amit Louis hangos szitkozódással reagált le. 

- Egy vagyonba került ez a tetves ház, még se sikerült bekötni normális áramot – dühöngött, miközben a villanyláda felé ment. Elkapott a dezsavü érzés, ahogy a történek megismételték önmagukat. Utána mentem, hogy ne kelljen teljesen egyedül maradnom a sötét házban, talán gyerekes dolognak hangzik, de rettegek a sötéttől. Louis mérgelődő szavakat motyogott magában, miközben jó sokáig elidőzött a villanyláda környezetében. Hallottam, ahogy fel- leirányítja a kapcsolókat, de ennek ellenére sem lesz újra világosság a házban. Megmagyarázhatatlanul ideges lettem, a tudat miatt, hogy Louis semmibe vette a bocsánatkérésemet, egyáltalán nem figyelt rám. Hangosan fújtattam egyet, hátha észrevesz, de nem használt. Keresztbe fontam a karjaimat, és megemeltem szemöldököm. 

- Figyelj már rám! – kiabáltam rá hisztérikusan, mire értetlenül nézett rám.

- Mit akarsz Debbie?! – fordult felém idegesen, széttárt kezekkel. 

Kemény szavai hatására elbizonytalanodtam, kicsit összébb húztam magam, először csak motyogtam, de kis erőt véve magamon, mondtam el neki a teljes igazságot.

- Figyelj – mélyen szűrtem át a levegőt – Ott hagytál engem, és én.. rájöttem, hogy fontos vagy nekem – ahogy a szavakat kiejtettem a számon egyszerre könnyebbültem meg, és éreztem úgy, hogy hülyeséget csinálok – Az istenit Louis, gyűlöllek ezért! - Összeharaptam remegő ajkaim, és minden erőmmel azon voltam, hogy ne látszódjanak rajtam a feszültség jelei. Hatalmas gombócot éreztem a torkomban, amikor Louis megrázta a fejét.

- Nem Debbie, nem én hagytalak ott. Te küldtél el engem – emlékeztetett. Úgy éreztem, mintha nem értette volna meg a mondani valóm lényegét, én viszont nem voltam elég erős ahhoz, hogy újra elmondjam neki. 

- Én már nem tudom, hogy közölni ezt veled – a szemembe könnyek gyűltek, talán indokolatlan könnyek, amiket nem akartam hagyni, hogy lecsorogjanak az arcomon.

A szemünk egy idő után meg szokta a sötétséget, így viszonylag jól láthattuk egymás arcát. Louis nem válaszolt, azon aggódtam, hogy bármelyik pillanatban lecsordulhat egy átkozott könnycsepp a szememből. Nem vártam tovább Louis válaszára, sarkon fordultam és a szobámba indultam, hogy magam mögött hagyjam a magamban kavargó érzelmeket. Talán túl nagy hévvel indultam el az ajtó felé, megfeledkezve arról, hogy zárva van. A fejem egy hatalmasat koppant a faajtón. A fájdalmas ponthoz kaptam a fejemen, és éreztem rajta a hatalmas dudort, ami keletkezett. Hihetetlenül szerencsétlennek éreztem magam, ahogy jajgatva tapogattam a fejemen a púpot. Louis hangos röhögését hallottam meg magam mögött, oda sétált hozzám, mosolyogva levette a kezeim a fájó pontról, és alaposan szemügyre vette a dudort. Az arcán a levakarhatatlan mosolya volt jelen, a szemembe nézett.

- Olyan béna vagy – megfogta a csípőmet, és közelebb húzott magához. Sikerült teljesen elfelednem a fájdalmat az érintése miatt, vágyakozva pillantottam gyönyörű ajkaira, amiről szépen lassan halványult el a mosoly.

Hirtelen csókolt meg, éreztem, ahogy belemosolyog a csókunkba. Pillangók repkedését észleltem a gyomromban, a hideg futkosott a hátamon, mikor végig simított kezemen, majd összekulcsolta ujjainkat. A csókunk egyre vadabb lett, ez a csók nem volt olyan óvatos, mint az emlékeinkben élők, és ez részemről nagyon rendben volt így. A szívem össze-vissza vert, kapkodtam a levegőt, és az ujjaim mohón bejárták a testét. A keze úgy simogatott, mintha örökre meg akarna jegyezi, akárcsak én őt, és azokban a rövid pillanatokban, amikor nem a számat csókolta, a nevemet suttogta kéjsóvár hangján.