Veled jobb

Sziasztok Drágaságaim! :) Megérkezett az új rész! Fogalmam sincs, hogy ezt miért jelentem ki mindig, amikor nyilván való, hiszen ti is látjátok. Köszönök minden kommentárt, ami az előző részhez társult. Továbbra is az ötvenedik feliratkozóra várok, hogy végre ünnepelhessünk egy extra hosszú résszel! :D A jó hír az, hogy a blog hamarosan eléri a 18 000-es megtekintést, ami már így is hihetetlen. Szóval köszönöm azoknak, akik egy nap többször is fellátogatnak a blogra, hogy megnézzék van-e új rész. Nem is rabolnám tovább az időtöket, következzen tehát az új fejezet!!! :)

Zavartam összepréseltem ajkaimat, mintha attól féltem volna, hogy látszódnának rajta Louis csókjai. Cloe, és Sue versenyeztek ki ér oda hozzánk előbb, miközben Adam mögöttük próbálta tartani velük a lépést. 

Gyorsan mozgattam a lábaimat úszás közben, hogy a felszínen tudjak maradni. Éreztem, hogy valami kocsonyás anyaghoz ért a lábam, mire éles fájdalmat észleltem. Egy kisebb sikoly csúszott ki a számon, és emiatt az összes szempár rám szegeződött.

 - Mi a szar? – sikítottam, amikor megláttam békésen elúszni magam mellett egy kicsi nyálkás élőlényt, hosszú karokkal. Nyilvánvalóvá vált számomra, hogy egy medúza volt az. – Megcsípett egy medúza - próbáltam kinyögni a számon, mire a két lány rögtön a vizet figyelte, nehogy ők is hasonlóan járjanak, mint én. 

 - Hé, Deborah, Rendben vagy? – a látásom elhomályosult, a megcsípett végtagom erősen bizsergett, és egyre kevésbé éreztem azt, hogy mozogna. A fejemben éles fájdalom jelentkezett, a gyomrom felkavarodott. Egyik pillanatról a másikra lett borzalmas az állapotom. Tompán hallottam, és éreztem, hogy két kéz karolja át a csípőmet. A hangokból ítélve Adam és Louis volt az. Annak ellenére, hogy tudatában voltam a dolgoknak, eszméletlennek tűntem. 

Pár perc múlva a friss homokon tértem észhez. 

- Émelygek – mondtam halkan, miközben lenéztem a lábamra. Sue és Cloe sós vízzel locsolták a csípést. 

- Be kéne vinnünk a kórházba, lehet, hogy valami komolyabb baja lehet, ha nincs kezelve – aggodalmaskodott Adam, Louisra nézve. 

- Felejtsetek el! Én nem viszem be a kórházba, a végén még… behány a kocsimba – szörnyedt el a puszta gondolatától is, hogy bármi baja lehet az autójának.  

- LOUIS! – ripakodtak rá egyszerre mindhárman. 

- Jó- jó! – tartotta fel kezeit védekezően.

- Ez nem a legmegfelelőbb pillanat, hogy viccelődj – forgatta meg szemeit Cloe.

- Nem vicc volt! – háborodott fel Louis, miközben a csípőjére helyezte kezeit.  

A két fiú egyszerre próbáltak felállítani, és amennyire az erőm engedte igyekeztem megtartani magam, de a lábaim remegtek.

A jobb lábam a kétszeresére volt dagadva, de egyre jobban éreztem magam. 

- Nehogy idehányj nekem! – mondta Louis miközben beültetett a kocsiba. 

Adam és a lányok másik kocsival követtek minket a kórházig, mivel a kabrió csak kétszemélyes volt. Louis a szokásosnál is gyorsabban vezetett, nem tudtam eldönteni, hogy a kocsija tisztasága miatt aggódik jobban, vagy miattam. A visszapillantó tükörben láttam, hogy teljesen elsápadtam. Pár percen belül megérkeztünk a kórházba, Louis a karjába vett, hogy ne kelljen csigalassúsággal elvánszorognunk a rendelőig. Gyors léptekkel haladtunk a bejárat felé, miközben csatlakoztak hozzánk a többiek is.

Mikor beléptünk a kórházba, mindenki elszörnyedt a hatalmasra dagadt lábam, és a sápadt bőröm láttán A nővérek rögtön felfektettek egy gurulós ágyra, körbe ugráltak engem, és a csípésem. Megelégeltem a körülöttem lévő nyüzsgést, már sokkal jobban éreztem magam. 

- Hahó, engem csak megcsípett egy medúza, nem szülni fogok. Mindenki nyugodjon meg – panaszkodtam.

A nővérek betoltak engem egy orvosi rendelőbe, Louis, Adam és a lányok álltak mellettem. –

- Dr. Peterson nem soká érkezik – mondta az egyik nővér, majd elhagyta a rendelőt. 

Hamarosan egy magas, barna hajú, borostás férfi lépett be, fehérköpenyben.  A névjegytábláján a ’’Peterson ” név állt. 

Felültem a kezelőágyon, és elmosolyodtam. 

- Dögös pasi – súgta oda nekem Sue, miközben könyökével oldalba bökött. 

- Üdvözlöm a hölgyet. Gondolom, a probléma ez lenne – mutatott a lábamra, mire vigyorogva bólintok egyet – Ez minden bizonnyal egy medúzacsípés – vette közelebbről szemügyre.

- Nahát… Egy kész zsenivel van dolgunk – pufogott Louis mellettem, mire szúrós szemekkel néztem rá. 

- Antihisztamint fogok használni, ami, ha minden igaz leviszi majd a duzzanatot. Valamint ecetborogatást teszek a csípésre, az segít elmulasztani a kellemetlen viszketést – mosolygott szívdöglesztően a dokim. 

Szemeimmel szinte felfaltam a fehér köpenyes férfit, majd Louisra néztem. Kezei keresztezve voltak a mellkasa előtt, látszott rajta, hogy hamarosan felrobban a dühtől, amit nem tudtam nem megmosolyogni.

- Kész is lennénk! – mondta Dr. Peterson miközben egy utolsó simítást tett az ecetvattás kötésemen – Ez csak egy egyszerű medúzacsípés, nyugodtan hazamehetsz – paskolta meg lábamat mosolyogva. 

Ajkaimat összeharaptam, a mosoly a fülemig ért, és Louist ez aggasztottam a legjobban. 

- Inkább itt töltöm az estét, sosem lehet tudni… - kérettem magam, Dr. Peterson pedig hangosan felnevetett. 

- Van szabad ágyam, mármint ööö… ágyunk – helyesbítette magát. 

Louis álla leesett az orvos kijelentésére, Adam reakciója hasonló volt, ellenben a két lány boldogan vihorászott. 

- Talán legközelebb – mondtam egyszerűen, és leszálltam a kezelőágyról. A járás még mindig nehézkes volt a feldagadt lábam miatt. 

- A viharok után rengeteg medúza szokott lenni partközelben, legközelebb használj úszócipőt – figyelmeztetett Dr. Peterson, én pedig bólintottam egyet – Vigyázz magadra! Viszlát – intett, miközben kiléptünk a rendelőből. 

Amikor elhagytuk a rendelőt, elköszöntünk a többiektől, majd Louis kocsijához mentünk. Beszálltunk az autóba, Louis végig csöndes volt, egészen addig, amíg be nem léptünk a házba. Becsukta maga mögött az ajtót, majd erőltetetten elmosolyodott. Pontosan tudtam, hogy mi baja.  

- Ez meg mi volt?! – ripakodik rám Louis, mire behúzom a nyakam. 

- Miről beszélsz? – kérdeztem ártatlanul, miközben lerúgtam magamról a cipőm. 

- Pontosan tudod, hogy miről beszélek. Én rá se nézhetek másra, te meg az orvossal enyelegsz? – tárta szét a kezeit, magyarázatra várva. Lesütöttem a szemeim, és elmosolyodtam. 

- Féltékeny vagy? – néztem rá, mire összepréselte ajkait, látszott, hogy az állkapcsa megfeszül a kérdésemre – Tudod, csak a fehérköpenyét néztem… Neked biztosan jobban állna – kacsintottam rá. Az arca kisimult, kemény vonásai eltűntek, és csak megszeppenve nézett rám. 

- Nem ér, a saját szövegemmel jönni – mondta hisztérikusan, mire felnevettem, de aztán hirtelen váltam újra komollyá.

- Nem is értem miért vagyunk féltékenyek, mikor nincs közöttünk semmi – olyan hangsúllyal ejtettem ki a szavakat a számon, mintha én magam se lennék biztos abba, hogy mit is érzek Louis iránt. A hangom megremegett, amiből lerítt, a bizonytalanság, és a félelem, hogy ő másképp gondol rám, mint ahogy én rá. 

- Fogalmam sincs, mi ez az egész, nincsenek érzelmek. Igaz? – hezitált Louis, de nem tudtam nyugodt szívvel rábólintani.

- Barátok vagyunk, csak barátok – nyomatékosítottam, miközben a szememet le se vettem elnyílt ajkaitól. 

Olyan érzésem volt, hogy ez az a pillanat, hogy el kell búcsúznom a csókjaitól és belátni, hogy ami eddig történt kettőnkkel az egy semmi volt, egy játék, érzések nélkül. 

Megnyalta ajkait, én pedig azon igyekeztem, hogy semmilyen érzékenységet ne mutassak ki felé, közelebb lépett egy lépést és komolyan nézett rám. 

Nagy kezeivel körülölelte arcomat, és lassan, vágyakozóan csókolt meg. A hajába túrtam, és gyengyéden meghúztam mogyoró barna tincseit. Zihálva elszakadt ajkaimtól, a homlokunk továbbra is összeért, leheletünk keveredett.

- Szereted, ahogy a barátod ezt csinálja veled? – suttogta, és még közelebb húzott magához, ha az még lehetséges – Veled a szex is kurvára jobb – belemarkolt a fenekembe, mire kicsit megugrottam. Összeszorított foggal szűrte át a levegőt, és az alsó ajkába harapott. 

- Ez igazán megtisztelő – nevettem fel. 

Louis eleresztett öleléséből, és a hálószobájába mentünk. Lefeküdtünk egymás mellé az ágyba. 

- Akkor egyértelmű, hogy mi van, nem? – csúsztatta a tarkójára kezét Louis zavartan.

- Egyértelmű kéne, hogy legyen? – kérdeztem ártatlanul, mintha fogalmam sem lett volna, hogy mire is gondol valójában. 

- Jók vagyunk együtt azt hiszem… - próbált még egyértelműbben utalni, én pedig halkan felnevettem. 

- Jók.
Éreztem a meg nem szűnő fájdalmat a csípés helyén, ami borzasztóan viszketett.
- Mi van, ha nem megy le az esküvőig?! Dagadt lábú koszorúslány leszek? - biggyesztettem le az alsó ajkam szomorúan, mire Louis kérdőn nézett rám.
- A másik lábad is akkora - a magasba emelte a jobb szemöldökét, miközben szemügyre vette  lábaimat.
- Ez nem a megfelelő pillanat, hogy poénkodj - mondtam összeszűkített szemekkel, neki pedig tágra nyíltak a szemei.
- Miért hiszi azt ma mindenki, hogy viccelek?! - tárta szét a kezeit, én pedig felnevettem.
Közelebb húzódtam Louishoz, a fejem a mellkasára helyeztem, és játékosan meghúztam a vékony bőrt a nyakán fogaimmal.