Mindent megnyerni vagy mindent elveszíteni

Sziasztok! :D Furcsa módon ez a rész nem Debbie szemszögéből íródott meg, ezért is tartott egy kicsit több ideig a megírása. Remélem megéritek, hogy képtelen vagyok férfi aggyal gondolkozni, így igenis sokszor gondot jelentett, hogy most Louis néző pontjából látom az egész történetet. A fejezet alján már felsorakoztattam nektek a jól ismert kérdéseket, amivel kifejezhetitek a véleményeteket. Azért tartom ésszerűnek ezt a megoldást, mert így a kicsit 'szótlanabb' kommentelőim is tartalmasabb véleményt tudnak írni nekem, azzal pedig én is képes leszek fejlődni. :D Szóval MINDENKIT nyomatékosítva megkérnék, hogy írja le nekem a válaszait odalent. :) Nem is rabolnám tovább az időtöket, jó olvasást kívánok a fejezethez.


Louis szemszöge:

Elérkezett a legnagyobb megmérettetésem napja, a mindent eldöntő verseny, amin végre kiderül, hogy ki az idei év legnagyobb bajnoka. 

Debbie keze az enyémben pihent, miközben az öltözőm felé loholtunk, a biztonsági őrök próbálták tisztes távolságra parancsolni a tolakodó rajongókat, több-kevesebb sikerrel. Néhány kéz így is felém nyúlt, és próbálta leszaggatni rólam a ruhát, mindenki ölt volna azért, hogy egy másodpercre is megérinthessen, a hajamba túrtak és végig simították rajtam a kezüket. 

A két nagydarab kidobó igyekezett egy keskeny sávot hagyni nekünk, ahol át tudtunk jutni a tolongó tömegen, én elől utat törtem magunknak, amíg Debbie mögöttem kétségbeesetten megkísérelte tartani a tempót. Egyáltalán nem volt hozzászokva a körülötte lévő felforduláshoz, furcsállta, hogy idegen emberek érnek hozzá, és goromba szavakkal illették őt. 

Végre beértünk az öltözőmbe, ahol a ruhám, és a sisakom már elő volt készítve. Az asztalon többféle ételt tálaltak számomra, valamint egy palack vizet, amit szokásomhoz híven minden futam előtt megittam. 

Lecsavartam a flakon tetejét és egy húzásra megittam az üveg teljes tartalmát. Pulóverem ujjával megtöröltem a számat, miközben végig néztem Debbie formás lábain, ahogy az asztal előtt áll és az egyik péksüteményt eszegeti. Feszes pólót és rövidnadrágot viselt, ami kihangsúlyozta tökéletes alakját.

Lekaptam magamról a felsőmet, majd a nadrágomat is, míg Debbire nézve játékosan beharaptam az alsó ajkam, ő pedig kuncogni kezdett. 

- Izgulsz a verseny miatt? – kérdezte, mialatt a kezembe adta a hővédő ruhámat, amit az overál alá kellett felvennem.  Megráztam a fejem, majd pimaszul elmosolyodtam.

- Csak rád szoktam izgulni – röhögtem, mire megforgatta a szemeit és csak valami olyasmit sziszegett, hogy nem vagyok normális. 

Borzalmasan meleg volt, és semmi kedvem se volt felvenni magamra a tűzálló felsőt, így csak a nadrágot vettem fel, felé pedig a versenyruhámat.

Debbie felé kezdtem el sétálni mire elhomályosodott a látásom, de amint kettőt pislogtam ismét helyre állt.

- Minden oké Louis? – nézett rám Debbie aggódva, és a vállamra tette a kezét. Tudtam, hogyha most elmondom neki az igazat, nem engedi majd, hogy autóba üljek, ezért csak biztató mosolyt küldök felé, és bólintok egyet. 

- Minden a legnagyobb rendben – motyogtam neki, mire az nyugtalan tekintete lassan elhalványult és megkönnyebbült mosoly vette át a helyét. Megfogtam a csípőjét, és közelebb húztam magamhoz. – Az első sorban intéztem a helyed, hogy mindent tökéletesen láss. Miután kocsiba ültem odakísér téged Andrew – magyaráztam, ő pedig apró bólintással jelezte, hogy megértette, amit mondtam neki. 

Elengedtem őt, és a sisakomért nyúltam.

Elindultunk a pálya felé, ahol az autók már fel voltak sorakozva, a legtöbb ember a kilátón ült és az ütközetre várt. Mindenhol vakuk villogtak, és hangos sikolyok hallatszódtak a tömegből. 

Amikor Andrew messziről megpillantott rögtön felénk vette az irányt. 

- Tizenöt percünk van a kezdésig, készen állsz, hogy autóba ülj, Tomlinson? – kérdezte Andrew, de meg se várta a válaszom, Debbiere nézett. – Ő nem lehet itt ilyenkor, neked pedig már rég autóba kellene ülnöd. – Andrew fogta a fejét, majd sürgetően ránk nézett. Bólintással jeleztem neki, hogy vettem az utasítást, mire lenyugodott.

A hármas rajtszámú autómhoz mentem, majd mielőtt beültem volna megcsókoltam Debbiet. 

- Eldöntöttem – vettem komolyra a szót, ő pedig kérdőn nézett rám. – Legyőzöm azt a seggfejet, és aztán hazamegyek. – Folyamatosan tartottam a szemkontaktust, majd halvány mosollyal az arcomon, beültem a kocsiba.

Andrew elvezette Debbiet a helyére, aki teljesen értetlenül bámult vissza rám. Fogalma sem volt arról, hogy már az esküvő utáni két napban megbeszéltem Katnissel, hogy szeretnék találkozni anyámmal ma. A verseny lezajlásával úgy döntöttem hazalátogatok. 

- TÍZ PERC VAN A RAJTIG – mondták be, minek következtével egyre több ember gyülekezett a lelátókra. Nem volt több időm másra koncentrálni, rámarkoltam a bőr bevonatú kormányra, és lehunytam a szemem. – Az idei bajnoki címért vívott harc eddig két ember története. Mostanáig Tomlinson volt az esélyes, ezúttal azonban Luke Thomson is küzd a kupáért. Hosszú a verseny, és az idő egyre melegebb – ordította a hangosbemondó, én pedig felnéztem a lelátóra, ahol már Debbie is ott ült.

Elmosolyodott, mikor észrevette, hogy őt nézem, integetni kezdett, amiért bólintottam egyet felé, majd felvettem a sisakom.

- ÖT PERC VAN A RAJTIG – harsogta újra a bemondó. 

Minden autó felsorakozott a rajthoz, elkezdődött a visszaszámlálás, már csak egy perc volt hátra. 

Amikor libbent a fekete-fehér kockás zászló, ráléptem a gázpedálra és olyan sebességgel törtem ki a rajtból, hogy már a kezdeteknél előre jutottam. Még a sisakon keresztül is hallottam a tömeg tombolását, ami csakis nekem szólt. 

- Louis Tomlinson, és Luke Thomson szinte egyszerre hagyták el a rajtvonalat – mondta a tudósító. 

Luke hamarosan megjelent mellettem, és újra fej-fej mellett haladtunk, ekkor tűnt fel, hogy furcsa módon egyáltalán nem láttam ma Lukeot magam körül, olyan érzésem volt, mintha szándékosan került volna. Szokásához híven megpróbált leszorítani a pályáról, persze sikertelenül.

Egyre többször terelődött el a figyelmem, már nem tudtam szemmel kísérni az apró részleteket. Már, az időközönként elhomályosodó látásom egyre gyakoribbá vált, kába voltam, és hiába próbáltam küzdeni az álmosságom ellen csak még nyomottabbá váltam. 

Biztossá vált bennem, hogy ez nem a megszokott álmosság, amit akkor szoktam érezni, mikor keveset alszok, valami nem volt rendben velem, de tovább hajtottam.

Minden maradék erőmet összekaparva koncentráltam az összecsapásra, nem állhattam meg. Nem akartam tudomást venni a dolgokról, amik miatt nem tudtam teljes mértékben odafigyelni. Mindenképp fontos volt számomra a megmérettetés, így elhatároztam, hogy valahogy kibírom. 

Így küzdöttem a saját gyengeségemmel a tizenhatodik körig, a felállás továbbra is szinte változatlan maradt. Akármennyire is törtem magam, a pillantásom nem maradt az úton. A szemem másodpercenként csukódott le, és minél jobban próbáltam ellenállni a fáradtságnak, annál jobban eluralkodott felettem. 

A legélesebb kanyar következett, és már akkor tudtam, hogy nem fog menni. Nincs erőm bevenni azt a kanyart. 

Egy pillanatra hunytam le a szemem, legalábbis én úgy éreztem, a kezeim lecsúsztak a kormányról, és mire feleszméltem már késő volt. Az autó irányíthatatlanná vált számomra. Nem sok idő kellett, hogy a kocsi, azzal a gyorsasággal, amivel végig hajtottam, egyszerűen a korlátnak csapódjon. Semmit sem láttam már a szememmel, csak a hatalmas ütközéseket éreztem, ahogy a testem össze-vissza hánykolódik a kocsiban. Minden nagyon gyorsan történt, a kormány a mellkasomba fúródott, mire vért köptem fel. Az autóm lángokba borult, és éreztem, ahogy a tűz perzseli a bőrömet. Ordítani tudtam volna a fájdalomtól, de inkább csalódottságot éreztem. Semmi se érdekelt csak, hogy megnyerjem ezt a rohadt mérkőzést, de már reménytelen volt. Elszalasztottam az egyetlen esélyt, mindössze a figyelmetlenségem miatt, mert nem tudtam nyitva tartani a szemem.

Az egész autót fekete füst borította, eszeveszetten küszködött a tüdőm friss oxigénért, fuldokoltam. Az erős füst szaga égette a torkom, hörgött a tüdőm, és abbahagyhatatlan köhögésbe kezdtem. Mindenegyes köhögésnél éles fájdalom nyílalt a mellkasomba. Éreztem, ahogy a ruhám beleég a bőrömbe, felordítottam a fájdalomtól. A szemeimet képtelen voltam nyitva tartani, hangos sikolyok tompán szűrődtek be a kocsiba, majd valaki kinyitotta a járgányom ajtaját. 

- Louis! – Kiáltást érzékeltem a fülemmel, hangjából felismertem, hogy Luke az.

Hatalmas füstfelhő szállt ki az autómból, ami megvakította a riválisomat pár pillanatra, fájdalmasan felnyögött – Ne aggódj kimentünk – mondta, és egyre több versenyző zavart, és siettető ordítását hallottam meg mögüle. Ahogy felnéztem az ellenfelem ijedt arcát pillantottam meg, a biztonsági övemért nyúlt, de az már annyira felforrósodott, hogy csak nagyon nehezen tudta szétkapcsolni azt. A kocsim köré tűzoltók gyülekeztek és megpróbálták eloltani a tűzet.  

 - Szedjétek már ki! – üvöltötte valaki parancsolóan. Mikor végre sikerült szétkapcsolni a biztonsági övemet, két ember kihúzott a járműből. 

Kicsit távolabbról Debbie zajongására lettem figyelmes, mire feleszméltem. Három ember tartotta vissza, az egyik Andrew volt, hogy ne menjen közelembe, hisztérikusan próbált kiszabadulni a karjukból, de mindenki lefogta, mert túl veszélyes lett volna a lángoló kocsi közelébe jönni. Nyugtatgatni próbálták, de ő továbbra is könyörgött azért, hogy elengedjék. A válla rázkódott a zokogás miatt, lehajtotta a fejét, mondott valamit, de a beszédhangja érthetetlen volt. Utolsó erőt véve magán kicsavarta az egyik csuklóját, de a másikat továbbra is Andrew szorította. Kis kezét ökölbe szorította és egy hatalmasat ütött Andrew arcába, mire rögtön elengedték. 

- Őrült nő vagy Deborah! – kapott az orrához Andrew, Deb pedig rögtön felém rohant. 

Letérdelt mellém, éreztem, ahogy felemeli a fejem, és az ölébe helyezi. A kezei borzalmasan remegtek, ahogy az arcomat fogta, másodperceként sírógörcsben tört ki, egyik kezével a fejéhez kapott a tehetetlenségében. Már az ő arca is az én véremtől vált vörössé, a vér és a könnyei keveredtek, és az állán gyűltek össze, majd rám csepegtek. Az arca eltorzult a sírástól, a fogait szorosan egymáshoz feszítette, hogy elfojtsa a hangját. 

Szerettem volna, őt lecsillapítani, de amikor szólásra nyitottam a szám, csak hangtalan tátogás lett belőle, majd erőteljes köhögés. 

- Pssst… Tarts ki Louis, mindjárt itt lesznek a mentők. –  Az apró lány egész testében remegett a félelemtől.

Az összes végtagom zsibbadt volt, olyan szintű fájdalom járt át, hogy már egyáltalán nem éreztem semmit. 

Egyre sűrűbbé váltak a pislogásaim, szinte már nem is voltak nyitva a szemeim, ami Debbiet még jobban megrémítette. Szapora levegővételek közben szólalt meg.

- Szeretlek Louis. Ne hagyj itt kérlek – suttogta, majd a fájdalomtól összegörnyedt.

Szerettem volna válaszolni neki, de a szemhéjaimra súlyok nehezedtek, és végül lecsukódtak, mielőtt megtehettem volna.

KÉRDÉSEK:

1. Szerintetek Louis mitől nem tudott koncentrálni, mitől volt kába?
2. Bár ezt a kérdést már régebben feltettem, de a jelenállás szerint mi a mosatni véleményetek a két főszereplőről?
3. Szerintetek a fejezetek eléggé átélhetőek? Beletudjátok képzelni magatokat a jelenetekbe?
4. Szerintetek mi lesz ezek után Louisal?