A halál tornácán

Halihó! :D Nahát... Remélem, hogy az előző rész alkalmával sikerült igazán stressz helyzetbe hozzak benneteket. Rengeteg fenyegető üzenetet kaptam,azzal kapcsolatban, hogy, ha meg merem ölni Louist, akkor az én életemmel is végeztek. :D Gondolom mindenkit izgatott, hogy a szörnyű tragédia után most mi történik, majd a főhőssel, sajnálom, hogy sokat kellett várni rá, de egy viszonylag komor hangulatú rész megírása eltartott egy kis időbe. Nekem is kellett hozzá egy bizonyos hangulat, hogy átélhetővé tudjam tenni, már amennyire az tőlem telik. Szeretnék köszönetet mondani, akik vették a fáradságot, és leírták nekem a véleményüket kommentbe, esetleg privált üzenetbe, jó volt olvasni, hogy a rész sokak számára vált érzelemmel telivé. Továbbra is fejtsétek ki nekem a véleményetek odalent a komment részlegben, nem is koptatnám tovább a billentyűzetet, jó olvasást kívánok a részhez! :) 


Deborah szemszöge: 

Már több mint huszonnégy órája voltam ébren, a baleset jelenete újra és újra lejátszódott lelki szemeim előtt. Képtelen voltam feldolgozni egymagam, nem tudtam aludni, enni és inni sem, az agyam folyamatosan kattogott és ahányszor lehunytam a szemem magam előtt láttam az egészet. A fejem sajgott, a könnyeim már elfogytak, de a borzalmas érzései megmaradtak. Nem volt időm megmosakodni azóta, Louis vére az arcomra száradt, de jelenpillanatban ezt éreztem a legkisebb problémámnak. Minden olyan hirtelen történt, olyan magabiztosnak láttam a verseny előtt, most pedig egyetlen másodpercért is köszönetet mondok az égnek, hogy még az élők között tudhatom őt. Hihetetlen, hogy egy életerős emberből milyen rövid idő alatt lett tehetetlen. Olyan gyengének tűnik, akár egy újszülött csecsemő, aki nem tud magáról gondoskodni. 

Félelem és aggodalom kavarog bennem, rettegek attól, hogy talán elveszíthetem. Az állapota instabil, nem tudni, hogy felkel- e majd a kómából vagy sem. Ha tudnám, hogy mire számíthatok, nem félnék ennyire, lenne időm felkészülni a legjobbra, vagy ellenkezőleg, a legrosszabbra. 

Az életjelei megnyugtatóak számomra, jó hallgatni, ahogy a szívverése rendben van és a légzése is egyenletes.

Néhány orvos azt mondta, hogy a kómásak gyakran hallják, amit mondanak nekik, én pedig megpróbáltam hinni ennek az állításnak és remegő hangon, de beszélni kezdtem:

- Ha eszedbe jutna, azt gondolni, hogy nincs miért felépülni, akkor csak tartsd észben, hogy rohadtul hiányoznak a csipkelődős beszólásaid – mondtam, de a hangom hirtelen elcsuklott, kicsit megköszörültem a torkom, nagyot nyeltem, hogy folytatni tudjam. Nagyon nehéz volt elhinni azt, hogy hallja, amit mondok neki, szinte képtelenségnek tűnt. Válaszok nélkül, úgy éreztem magam, mint egy bolond, aki magába beszél. Tétováztam, többször is fontolóra vettem, hogy megéri- e jártatni a szám, de valami azt sugallta, hogy hall engem és érzi az érintésem.  – A családod hamarosan megérkezik. Ahogy értesítették őket, rögtön taxiba ültek, úton vannak már a kórház felé – fogtam meg Louis kezét és gyengén megszorítottam, hogy érezze, hogy itt vagyok neki. Végig néztem rajta.  A fején mindenhol zúzódások voltak, a bal karjában a csontok szilánkosra törtek, ahogy a jobb lábában is. Néhány bordája is megsínylette a hatalmas ütközést, nehezen veszi a levegőt és tudom, ha nem lenne benne elegendő morfium a fájdalom elviselhetetlenné válna. Pontosan úgy festett, mint aki a halál tornácán ácsorog. Az ajkai majdnem, hogy fehérek voltak, az arca pedig sokkal sápadtabb volt a megszokottnál.  A testét rengeteg helyen égési sérülések borították, amit az orvosok már próbáltak helyrehozni. Szinte már képtelenség volt számon tartani, hogy hány életmentő műtétet végeztek el rajta, mégis mindegyikért hálás vagyok.

A folyosóról hangos lábdobogás volt hallható, még az épület falai is beleremegtek a visszhangzó léptekbe.

Három ziháló ember lépett be az ajtón, az arcukon csupa aggodalommal, Katniss, és a szülei.

Katniss a szája elé kapta a kezét, a látvány őt is sokkolta. Remegve a hajába túrt, félt közelebb merészkedni, így csak tehetetlenül állt ott Louisra meredve, nem volt felkészülve arra amit látott, talán nem is lehetett rá felkészülni.  Akármennyire is rémült volt, az arca bátorságot tükrözött, nem sírt, nem mutatta magát gyengének, azt hiszem ezt a tulajdonságát Louis-val együtt az apjuktól örökölték. 

Louis apjának arca rezzenéstelen volt, mégis annyi érzelmet tükrözött, szorongást, rettegést és sok számomra ismeretlen érzelmeket, amit csak egy apa érezhet a fia iránt. A lélegzetem is elakadt a tekintetétől. Nagyon lassú araszoló lépéssel közelítette meg a fia ágyát. Azt hiszem, egy szülőnek semmi nem okoz nagyobb fájdalmat, mint amikor a saját gyermekét látja szenvedni, Louis anyjának a szemeibe is ezt a fajta félelmet véltem felfedezni. Az alsó ajka megremegett, sietve ment oda az ágy mellé, majd Louis vállára helyezte apró kezeit. Gyengéden meglökdöste, mintha csak az álmából akarná felkelteni a haldokló fiút.

- Fiam… - motyogta először halkan, majd látva, hogy nem reagált a lökdösésre újra szólítgatni kezdte. – Louis! – mondta valamivel hangosabban, és egyre erőteljesebben rázta Louis mellkasát, ami a törött bordái esetében egyérműen nem lehetett túl kellemes. Egyetlen másodpercre tudtam elkapni Louis anyjának tekintetét, pánik és rettegés látszott benne. Képtelen volt feldolgozni, amit látott, egyre hisztérikusabbá vált, már szinte kapkodta a levegőt, hangos zokogásba kezdett, de reménykedve tovább szólongatta a fiát és közbe próbálta felkelteni.  Szinte pánikszerűen kiabálta újra is újra Louis nevét, én pedig a félelemtől megdermedve figyeltem a jelenetet. Talán ez volt életem eddigi legmegrázóbb pillanata, fogalmam sem volt, mit kéne tennem, vagy, hogy közbeléphetek- e egyáltalán. 

- Téged nem veszíthetlek el – ordította fájdalmasan, az arca a sírástól teljesen eltorzult, görcsösen szorongatta Louis kórházi ruháját. Össze volt zavarodva, nem volt képes határt húzni a múlt és a jelen között.

Hangosan szívta be a levegőt, mintha valaki fojtogatná, egész testében remegni kezdett. Katniss gyorsan cselekedett, sietve az anyjához ment, finoman elhúzta Louistól, majd szorosan átölelte.

- Anya… - suttogta Kat, majd még szorosabban ölelte anyját.  – Nem fogjuk őt elveszíteni – mondta olyan magabiztossággal, mintha meggyőződése lenne arról, hogy Louis felépül. Legbelül ő is tele volt kételyekkel, és aggodalommal, de mégis sikerült minket megnyugtatnia.

Nem tudtam, hogy mennyire fájdalmas lehet egy anyának feldolgozni azt, hogy az egyik gyereke halott, egy másikat pedig haldokolni látja. Amikor egy gyerek meghal, a szülő vele együtt veszít egy darabot saját magából. 

A szívem teljesen összeszorult. Valahányszor arra gondoltam, hogy a Louis-val egykorú fiúk büszkén hánytorgatják, hogy nincs szükségük anyai gyöngédségre, pusztán azért gondolják így, mert sose érezték, hogy milyen elveszíteni egy anyát. Louis puszta bűntudatból nem tudott a családtagjai szemébe nézni, ötlete sem volt arról, hogy valójában mennyire szeretik őt, nem tudta, hogy a szülők képesek megbocsájtani neki, így kénytelen volt, a saját lábára állni és egyedül helytállni mindenféle támogatás nélkül.

Katniss halk szavakkal nyugtatgatta anyját, én pedig még mindig a történtek hatása alatt voltam. Rájöttem, hogy a szobában mindenki attól retteg, hogy talán Louis nem kel fel többé, kételyek gyötörték az egész családot.

Pár perc elteltével Katnissnek sikerült megnyugtatni anyját, aki már csak egy zsebkendővel itatgatta fel a könnyeit. Halkan hüppögött, miközben le sem vette a szemeit fiáról. 

A szülők teljesen láthatatlanként kezeltek, úgy néztek át rajtam egy darabig, mint az üvegen, azonban Louis apja furcsállva nézett végig rajtam, hiszen teljesen ismeretlen voltam számára. Kicsit felhúzta a szemöldökét, pontosan úgy, mint Louis, most vettem észre, hogy mennyire hasonlít rá. A szemeit, és az arcmimikáját teljes mértékben tőle örökölhette. Az arcomat vizsgálta, hiszen tiszta vér voltam és épp úgy néztem ki, mint aki az egész estét végig sírta. A szemeim be voltak dagadva, már szinte fájdalmasan égtek. 

- Te meg ki vagy? – vetette nekem oda a kérdést és ekkor jöttem rá, hogy még a hangja is hasonlít Louis-éra, szinte elkeserítően rá emlékeztetett. Olyan váratlanul ért a kérdés, hogy megszólalni se tudtam, csak habogás hagyta el a számat, így inkább Katniss válaszolt helyettem.

- Ő itt Deborah Hills, Louis barátnője – mondta Katniss könnyedén, majd biztatóan felém biccentett a fejével. 

Amikor Louis apja megtudta, hogy a barátnője vagyok, csak nemtörődöm stílusban legyintett egyet, egyáltalán nem vett komolyan, hiszen Louist ismerve nem tartottak túl sokáig a kapcsolatai. 

Felálltam, hogy kezet nyújtsak felé, pedig már régen más felé tekintgetett. 

Katniss kicsit oldalba bökte, hogy noszogatásra bírja apját, aki végül elfogadta a gesztusom és duplán megrázta a kezem. 

- Oliver Tomlinson – mutatkozott be nyersen és egy nagyon erőltetettnek tűnő mosolyt villantott. – Ő pedig a feleségem, Adaline – mutatott a háta mögé, mire az öregedő nő csak biccentett egyet a fejével. 

- Nagyon örülök – bólintottam. 

Mr. Tomlinson képtelen volt levenni a szemeit a vérrel borított arcomról és láttam rajta, hogy egyre jobban frusztrálja a dolog.

- Megkérdezhetném, hogy mitől véres az arcod? – kérdezte, én pedig keserűen oldalra húztam a szám, a kezeim rögvest remegni kezdtek a fejemben lévő emlékek miatt. Ez az egyetlen kérdés felidézte bennem a balesetet és Louis arcát mielőtt teljesen eszméletét vesztette. Szinte átéreztem a gyötrődését a csontjaimban. Emlékeztem a fájdalomtól eltorzult arcára, és ahogy beszélni próbált hozzám, de egy szó se jött ki a száján. Talán sose tudom meg, mit próbált közölni velem.

Éreztem, ahogy a szemem könnybe lábad, beharaptam ajkaim, amiknek fémes íze volt a vértől és fintorgásra késztetett.

- Ott voltam, mikor történt a baleset – válaszoltam, de a hangom ismét megremegett a torkomon lévő gombóc miatt.  

- A versenyen? Hogy történt pontosan? – kérdezte Oliver, a hangja tele volt kíváncsisággal és ő maga megválaszolatlan kérdésekkel. Hatalmas erőt vettem magamon, mély levegőt vettem, hogy végig tudjam mondani. Három érdeklődő és türelmetlen, félelemmel teli szempár szegeződött rám. Már közel sem éreztem magam láthatatlannak, most mindenki rám figyelt és a válaszomat várta. 

- Egy előre elkönyvelt versenyként indult, teljesen normális mérkőzésként kezdődött, de egyszer csak…  - mély levegőt vettem, a beszédem szaggatott volt, és kusza. A szemeimből újra könnyek kezdtek folyni, pedig már azt hittem rég elfogytak. – Louis elvesztette az irányítást a kocsi felett – az utolsó szónál a torkom már úgy szorított, hogy képtelen voltam tovább mondani. Rettenetes szégyenérzetem volt, amiért pont előttük kezdek el zokogni. A székre rogytam és a térdemre könyökölve az arcomat a tenyerembe temettem. A vállam rázkódott, a könnyeimtől semmit sem láttam, csak elmosódott alakokat. 

A rosszul lét kerülgetett, a gyomrom felkavarodott, de nem volt mit kihánynom, hiszen semmit sem ettem. Borzasztóan szédültem, az egész tér imbolygott körülöttem, alig bírtam magam megtartani a széken. Fáradt voltam, a szám száraz volt, a gyomrom pedig folyamatos korgással jelezte, hogy mennyire éhes vagyok, mégis úgy éreztem, hogy nem mehetek el mellőle, vele kell maradnom. 

- Deborah Hills, most azonnal menj ki a mosdóba, mosd meg az arcod és a kezed – sietett oda hozzám Katniss, és a homlokomra helyezte a tenyerét, hogy megnézze, nem vagyok- e lázas. A keze kellemesen hideg volt, kicsit megnyugodtam tőle. – Egyél is valamit, falfehér vagy – segített fel a székről Katniss, de aligha éreztem úgy, hogy sokáig talpon tudok maradni.

Sietve kitessékelt engem a folyosóra, én pedig betartva az utasításait a mosdó felé igyekeztem. 

Végig szédelegtem a folyosón, ami viszonylag kihalt volt. Bementem a mosdóba, és belekapaszkodtam a mosdókagylóba, hiszen az ájulás határán voltam. Homályosan láttam, felnéztem a tükörre, és szinte horrorfilmbe illő ábrázatom volt. Pontosan úgy néztem ki, ahogy Katniss leírt. Sápadt voltam, vérrel borított volt az arcom és a szemeim hatalmasra voltak dagadva. Az arcomon a szemfestékem gyűlt össze.

- Miért történik ez…? – motyogtam a tükörképemnek, és megnyitottam a csapot. A vízsugarat rögtön a hideg felé irányítottam. Ahogy lemostam a kezemről a vért, a víz vörösre változott és úgy folyt le a lefolyón.