Nem múlt el a hiánya

Drágáim! El sem hiszem, hogy átléptük a hatvan feliratkozót, mérhetetlenül boldog vagyok most ezért! Hálám jeléül hoztam nektek egy kicsivel hosszabb bejegyzést, amivel megköszönhetem ezt Nektek! :D Nem is húznám tovább az időtöket, kérlek titeket, ha akad néhány szabad percetek, akkor hagyjatok nekem vélemény a kommentek között, előre is köszönöm és jó olvasást kívánok az új részhez! <3

A hatodik napra a kóma már annyira megváltoztatta az arcát, hogy alig ismertem rá. Teljesen lefogyott, kiugró arccsontjaival úgy festett, mint egy anorexiás modell. Teljesen elveszettem a reményt, ahogy láttam őt egyre jobban leépülni. Naponta egyszer kellett áttornáztatnunk, hogy elkerüljük a felfekvéseket, ez volt a nap legnehezebb pontja, hiszen mindenhol csövek álltak ki belőle és egyáltalán nem volt könnyű őt megmozdítani.

Az orvosok nagy esélyt adtak arra, hogy, ha felkel, akkor teljesen felépül, és ép marad, ami elég jó hírnek számított. Gyakran hallottunk azonban olyan esetekről, hogy valakinek a személyiségét teljesen megváltoztatta a kóma, más ember lett belőle mikor felkelt, és én éppen ettől rettegek, hogy elveszítem a régi Louist.

Váltogattuk egymást, délelőtt Katniss, délután a Tomlinson házaspár, este pedig én virrasztottam Louis mellett. Mindannyiunknak voltak nagyon nehéz pillanatai, feladatai, amiket el kellett lássunk, hogy a lehető legjobb állapotba tudjuk tartani Őt. Nem szabadott engednünk, hogy tovább szívódjanak le róla a kilók és azt se, hogy az izmai teljesen elsorvadjanak. Sose hagytuk őt egyedül, rengeteget beszéltünk hozzá, gyakran megérintettük őt, simogattuk és masszíroztuk. 

A látvány megszokhatatlan volt, akármikor megpillantottam Louist, nem tudtam elhinni, hogy ő az.

Lassan nyolc óra lett és már úton voltam, hogy leváltsam Tomlinsonékat. Utáltam mindennap bejönni ide, gyűlöltem látni azt a rengeteg beteg embert magam körül, az egész kórház képviselt egy  olyan hangulatot, amit nem tudtam megszokni, mivel a halált juttatta eszembe, és a falak is fájdalmat sugároztak magukból. Bármit is tettem, képtelen voltam nem észrevenni az aggodalmat a többi ember arcán, akik a szeretteik miatt jártak ide, ahogy én is. Gyakran hallottam zokogó emberek jajgatását, halk sikolyokat, és zavart, zagyva párbeszédeket.

Elegem volt mindenből és azt kívántam bárcsak vége lenne, ennek az egész rémálomnak.

A folyosón lépkedtem, Louis szobájának ajtaja csak egy résnyire volt nyitva, halk férfihangot hallottam kiszűrődni onnan, mire megálltam az ajtó előtt és bekukucskáltam a résen. Louis ágya mellett Oliver állt, nem látott meg engem, így ügyet sem vetve rám beszélt tovább Louishoz. Talán illetlenség kihallgatni mást, de valami mégis ott tartott engem. 

- Nem halhatsz meg – mondta Oliver szinte alig hallhatóan. – Még vár ránk egy hosszas beszélgetés, fiam – érintette meg a vállát, és kicsit megszorította, afféle biztatásképp.

Eltátottam a számat, amikor Oliver ezeket a szavakat ejtette ki a száján, bármikor láttam őt Louis mellett az arca rendszerint semmitmondó volt és általában csöndes maradt, most azonban minden érzése rá volt írva, olyanokat mondott, amit sose hallhattam még tőle. 

Akkor tudatosult bennem, hogy félt megmutatni az érzéseit, már rég nem haragszik Louisra, most tudta meg igazán milyen érzés, mikor elveszítheti  az egyetlen fiát.

Lehajtotta a fejét, így nem láthattam az arcát. Mivel már nyolc óra volt, ezért kettőt kopogtam az ajtón, mintha még csak most érkeztem volna.

Oliver rögtön felkapta a fejét, a szemei vörösek voltak és csillogtak, mikor rám nézett. Keserűen elmosolyodott, és zavartan a kezeit a zsebébe csúsztatta. 

- Máris nyolc óra van, igaz? – pillantott az órára, én pedig aggódva néztem rá. Bármennyire is próbálta leplezni az érzéseit, tisztán látszott rajta a szomorúság.

- Minden rendben? – kérdeztem aggodalmaskodva, ő pedig bólintott egyet.

- Természetesen, mindent elintéztem, Louist már megfürdettük és a … - kezdett bele, de én félbe szakítottam.

- Most nem Louisról van szó, hanem rólad. Az érdekel, hogy te hogy érzed magad – próbáltam kicsit elvonatkoztatni a valóságtól, és nem csak Louis-val törődni, hanem azokkal is, akik szeretik őt. Oliver pár másodpercig csak döbbenten nézett rám, aztán hebegve beszélni kezdett. 

- Jól vagyok, csak… kicsit fáradtnak érzem magam. - Tudtam, hogy ez nem a teljes igazság, de nem akartam tovább faggatózni efelől, tényleg fáradtnak tűnt, valószínűleg ő se tud nyugodtan aludni az utóbbi időkben. 

Fejbiccentéssel jeleztem, hogy megértettem, amit mondott.

- Adaline? – érdeklődtem a felesége holléte felől.

- Lepihent. Nehezen tud aludni, gyakran kap pánikrohamokat, rémálmok gyötrik. Rengetegszer keresi Louist és olyankor képtelenség neki elmagyarázni, hogy mi történt. Összezavarodik, ha megpróbálom vele megértetni a helyzetet, hiszen semmire sem emlékszik. Vannak jó pillanatai, de sokszor borzasztóan elveszíti a fonalat – préselte össze ajkait Oliver, és beletúrt barna hajába, amibe már sok ősz hajszál vegyült. 

Fanyar mosolyra húzta a száját és próbálta elhitetni, hogy minden a legnagyobb rendben. Louis-éhoz hasonló kék szemeinél megjelentek a szarkalábak, szája szélén pedig a mosoly ráncai, amitől majdnem őszintének tűnt a mosolya.

- Nagyon sajnálom – mondtam együtt érzően, hiszen borzalmas lehet egy hozzá hasonló beteg emberrel együtt élni. Oliver semmitmondóan legyintett, majd fáradtan ásított egyet, miközben a kezébe vette a széktámláján hagyott farmerkabátját. Belebújt a vékony anyagba, majd rám vezette a tekintetét.

-  Alszok néhány órát, telefonálj, ha van valami baj – dörzsölte meg a jobb szemét, nekem pedig a baj szó megütötte a fülem, a gyomron egészen picire összerándult és szorongást váltott ki belőlem.

- Rendben – mondtam tömören, jelezve, hogy megértettem, amit mondott nekem. Ezek után intett egyet felém, és elhagyta a szobát. 

Louis ágyához mentem, az arca szokásos módon rezzenéstelen volt, de már megtanultam együtt létezni ezzel a tehetetlen állapottal, és úgy kezelni őt, mintha egy normális életet élő ember lenne. Közel hajoltam hozzá és egy puszit nyomtam az arcára, amin lila zúzódás foltok voltak. Leültem az ágya szélére és megigazítottam a takaróját. 

-  Apád amennyire kőszívűnek látszik, annyira érzelmes? – kérdeztem, de nem vártam tőle választ, csak mindenképp hozzá akartam szólni. Hiányzott a hangja, és ő maga is mindennél jobban. 

A csöndet a telefonom búgó rezgése törte meg, sietve kikaptam a zsebemből a készüléket és a fülemhez emeltem.

- Szia, Sue - szóltam bele fáradt hangon. 

- Szia. Hallottuk a katasztrófát. Nagyon sajnálom, Deb… - tartott rövid szünetet. A hangja tele volt együtt érzéssel, így tudtam, hogy őszintén gondolja. Mivel nem válaszoltam neki tovább folytatta. - Azonnal bemennénk, persze csak, ha nincs ellenedre. Kivettünk egy szabadnapot, és már reggel délelőtt meg is jelentünk a kórházban, de egy lány azt mondta, hogy te csak estefelé leszel – magyarázta Sue és rögtön tudtam, hogy Katnissel találkoztak reggel. – Sajnálom, hogy eddig nem jelentkeztünk, de egészen idáig ki se látszódtunk a munkából – mentegetőzött a lány, mire gyorsan a szavába vágtam.

- Semmi baj Sue, megértem – jelentettem ki könnyedén, hiszen tisztában voltam vele, hogy hol dolgozik. – Itt leszek, jöhettek bármikor – a hangom semmitmondó volt, ami kicsit megijeszthette a barátnőmet. 

- Rendben sietünk, épp Cloera várok, hogy végre ideérjen hozzám és együtt indulhassunk, de már megint késik – mérgelődik Sue még pár mondatot, aztán egy köszönés és egy ’sietünk’ után lerakta a telefont. 

Fogalmam sem volt, hogy mivel tölthetném azt a kis időt, amíg ide nem érnek, Oliver tényleg mindent elintézett Louis körül, nem volt semmi dolgom vele. Kicsit megigazítottam neki a párnáját, hogy kényelmesebb legyen. Kócos barna tincseit átfésültem ujjaimmal és a füle mögötti részre adtam egy csókot. Mélyen beszívtam a hajának illatát, de a jól ismert Louis illat helyett csak a kórházszagot éreztem már rajta, ami megrémisztett.

Leültem az ágy melletti kis székre és folytattam ugyanazt a tehetetlen tevékenységet, amit már hat napja csinálok. Töretlenül figyeltem Louist, hátha megmozdul, vagy kinyitja a szemét, de hiába vártam erre, nem következett be.

Nem múlt el a hiánya. Egyszerűen bármit is tettem, nem múlt el, megpróbáltam együtt élni a helyzettel, ám lehetetlenség volt számomra. A hatalmas háza is olyan üres volt nélküle, hogy képtelen voltam egyedül otthon lenni, minden kacat rá emlékeztetett és arra az űrre, amit hagyott maga után. A kezem önkénytelenül is felé nyúlt, megérintettem az alkarját, a lelkem ösztönösen hozzá kívánkozott. Olyan érzés volt nélküle élni, mintha megszűnnék létezni, megijesztett a tudat, hogy ez az állapot még jó ideig, vagy legrosszabb esetben, akát örökké fennmaradhat. Őrülten hiányzott és nem tudtam ellene mit tenni, nem tudtam kiölni magamból a romlott érzéseket.

Valaki duplán kopogott az ajtón, mire a hang irányába kaptam a fejem. Rögtön arra a következtetésre jutottam, hogy talán Sue és Cloe érkeztek meg, azonban amit láttam megdöbbentett. Rengeteg héliummal töltött színes lufit pillantottam meg a bejáratnál. 

- Átkozott keskeny ajtók, hogy a viharba préselnek itt be egy hordágyat? – hallottam meg apu, zsörtölődős, mély hangját, ahogy épp a lufikat próbálta betuszkolni a nyílászárón.

- Apa, szerintem csak te híztál meg - böktem ki, ami először eszembe jutott, majd amennyire tőlem telt elmosolyodtam és a nyakába ugrottam volna, ha a rengeteg léggömb nem állt volna az utamba.

Egy kis fintorral az arcomon elhajoltam a lebegő léggömbök elől, és ugyan ezzel az arckifejezéssel tettem fel neki a kérdést. – Ezt, mind Louisnak hoztad? – mutattam a ballonokra, mire apu furcsán nézett rám. 

- Dehogyis! – vágta rá szinte felháborodva. – Neked hoztam, hogy jobb kedved legyen, Deb – nyújtotta át nekem a rengeteg luftballont, én pedig tétovázva megragadtam a madzagjait.

Abban a pillanatban döbbentem rá, hogy apu szemében még mindig kislány vagyok, aki örül az ilyen gyerekes dolgoknak. Pontosan úgy éreztem magam, mint egy nagyra nőtt óvodás, ahogy a kezemben fogtam a léggömböket, de apu ötlete beigazolódott, ugyanis kínomban nevetni kezdtem az adott szituáción.

- Köszönöm Apa – nyögtem ki végül, mire megláttam apu háta mögött anyut, kezében a kisöcsémmel, Bennyvel.

- Anyu – öleltem meg szorosan, majdnem összenyomva Bennyt. – Mit kerestek itt? – kérdeztem még mindig letaglózva és egy apró puszit nyomtam az öcsém feje búbjára, mire elmosolyodott és láthatóvá tette az arcán lévő gödröcskéket, amiket legszívesebben összecsipkedtem volna, de most visszafogtam magam.

- Nem hagyhatunk egyedül Deborah, a kislányunk vagy és aggódunk érted. Szeretnék segíteni, ha tudunk – mondta anyu, miközben bátorításképpen megfogta a kezemet. – Már így is borzasztóan fáradtan tűnsz, tudsz aludni? – biccentette oldalra a fejét, miközben aggódó tekintetét le se vette rólam. – Teljesen le vagy fogyva, a kezeid is olyan csontosak – képedt el a szörnyű ábrázatom láttán.

Anyunak igaza volt, valóban alig tudtam aludni az utóbbi napokban, az ennivalóra rá se tudtam nézni és a kikapcsolódást még hírből sem ismertem. Képtelen voltam válaszolni a kérdéseire így csak hálás pillantásokat vetettem rájuk.

- Köszönöm, hogy megtettétek ezt a hosszú utat és, hogy támogattok – csomóztam rá a lufikat az egyik székre, mire Benny rögtön megkörnyékezte.

Annyira örültem a jelenlétüknek, hogy a szituációhoz képest egészen felvillanyozódtam, legszívesebben összepuszilgattam volna mindhármukat.