Vészjósló csend

Sziasztok Drágáim! :) Íme megint itt vagyok a hosszas késésem után. Mentségemre szóljon, nem puszta lustaságból nem írtam meg az új részt, hanem nem voltam itthon. Előző héten Pécsen tartózkodtam, ott pedig képtelen voltam írni, szóval még egyszer bocsánat azért, mert megvárakoztattalak benneteket. Nagyon nagy örömmel fogadtam azt, hogy sikerült komment rekordot döntenünk, az előző részhez érkezett az eddigi legtöbb, ami egyszerűen hihetetlen számomra! Ezúton is szeretném mindenkinek megköszönni, hogy véleményezte a részt, hihetetlenül jól esett a sok kedves szó tőletek. :) Sokan írtátok, hogy milyen kegyetlenül kínozlak titeket és tudom, most sokan megfojtanátok legszívesebben, hehe... 

Nem is koptatnám tovább a billentyűzetemet, jó olvasást kívánok az új részhez és kérlek titeket továbbra is maradjatok ilyen lelkes véleményezői a részeimnek! :) <3

Anyu és apu egy ideig nem azt tekintették a legfontosabbnak, hogy Louis-val foglalkozzanak, a hogylétem felől érdeklődtek. Jól esett a törődésük, tudni, hogy nem vagyok egyedül. Azonban náluk is eljött az a pillanat, hogy közelebbről is szemügyre vehették Louist. Közelebb merészkedtek a kómában fekvő fiú ágyához, de anyu már mikor messziről megpillantotta, ijedten a szája elé kapta kezét.

- Hát ez borzasztó kislányom, nagyon durva baleset volt. Mi történhetett? – kérdezte anyu, a szeme tele volt csupa aggodalommal és a kezét továbbra is a szája elé tartotta, ahogy Louist figyelte. – Szegény fiú – motyogta halkan és végigsimított a haldokló srác felkarján. 

Apu furcsa fintorral figyelte Louis-t, de még nála is érezhető volt a meglepettség a változások miatt.

- Szarabbul néz ki, mint valaha – mondta apu nyersen, mire anyu erősen oldalba bökte a könyökével.

- JEFF! – sipítozott anyu, mivel képtelen volt elhinni, hogy apu képes ennyire meggondolatlanul és bunkón fogalmazni.

- Csak vicceltem! – tette fel védekezően mindkét kezét. – Vicceltem. Máskor se nézett ki jobban! – javította ki magát, de csak rontott a helyzeten, így már a fejemet fogtam. 

Anyu, szúrós pillantásokat vetett apura, de én nem vettem komolyan. Nagyon jól ismertem őt, és  a borzalmas morbid humorát, amit sosem kell komolyan venni. Tisztában voltam vele, hogy apu nem kezeli túl jól a stresszhelyzeteket, így mindig érzéketlenül reagál a legnagyobb drámákra is.
Apu egy kicsit közelebb lépett hozzám, és együtt érzően megütögette a vállamat.

- Ne félj Kicsim, ha elpatkol, találsz nála jobbat, hidd el – próbált megnyugtatni, de tényleg megkaphatta volna a világ legborzalmasabb vigasztalójának járó díjat. Anyu dühödten a fejéhez kapott, a szemei már szinte szikrákat szórtak.

- Jeff, kicsit túllősz a célon, ha nem vennéd észre – tette a csípőjére a kezét anyu. – Menj, igyál egy jegeskávét a folyosón lévő automatából, és hűtsd le magad – tessékelte ki aput a folyosóra a lehető leggyorsabban, mielőtt újra megszólalhatott volna, majd becsukta apu után az ajtót. 

- Bocsásd meg neki Deborah – dőlt neki anyu az ajtónak, és mélyet sóhajtott. – Tudod, hogy nem az érzések embere, kedveli Louis-t, csak félt téged tőle. Fél, hogy a pici lányának összetörik a szívét – mosolygott anyu a fal felé meredve, fogalmam sincs, hogy mi járhatott a fejében. – Nincs tisztában vele, hogy már felnőttél, képtelen elfogadni ezt a tényt – próbálta mentegetni a helyzetet és kicsit megrázta a fejét.

Megmosolyogtatott a tudat, hogy talán Louis is hallhatja ezeket a szavakat, nagyon jól tisztában voltam, hogy apu csak azért neheztel rá, mert engem félt és aggódik miattam.

Benny egy ideig remekül elszórakozott a lufikkal, de amikor megunta, ő is Louis ágyához lépkedett. Lábujjhegyen ágaskodva próbálta szemügyre venni Louis-t, de mivel még úgy se érte fel az ágyat, kapálózni kezdett, hogy emeljem fel őt. Húzogatta a ruhámat, mire felkaptam,  és hagytam, hogy jól megnézze Louis-t.

- Miért alszik? Nem ébreszted fel? – kérdezte Benny teljes gyermeki ártatlansággal, mire keserű mosoly ült ki az arcomra.

- Ne keltsük még fel. Nagyon fáradt, hadd pihenjen – válaszoltam, de amikor a hangom megremegett Benny is tudta, hogy valami rosszat kérdezett. Kisgyerek létére is felfogta, hogy nincs rendben valami.

Szorosan magamhoz öleltem a kisöcsém, és a szemem sarkából láttam, hogy anyu ugyanolyan fancsali képet vágott, mint én. Megpróbáltam figyelmen kívül hagyni az együtt érző tekintetét. Összeszorítottam a fogaim és a plafont pásztáztam, arra gondolva, hogy nem gyengülhetek el a kisöcsém előtt, nem értené, még túl fiatal hozzá. Nagyot nyeltem, de a torkomon lévő gombóc nem akart engedelmeskedni, ránéztem anyura, és elmosolyodtam, jelezve, hogy minden rendben van.

Benny álmosan ásított egy hatalmasat és a mellkasomra hajtotta a fejét.

- Lassan mennetek kéne, Benny már álmos – szóltam anyunak, és letettem a földre a törpe méretű fiúcskát.

- Megleszel egyedül? – jött közelebb anyu és a vállamra helyezte az egyik kezét.

Egy kósza hajtincset a fülem mögé söpört, én pedig aprót bólintottam.

- Nem leszek egyedül – válaszoltam könnyedén, anyu pedig kedvesen elmosolyodott a kijelentésem miatt, amit nem igazán értettem.

- Persze, Louis itt lesz – simította meg az arcomat és az ölébe kapta Bennyt.

- Nem úgy értettem… Ma még két barátnőm is ellátogat ide, Cloe és Sue már úton vannak. A kolléganőim – magyaráztam, anyu pedig felemelte a szemöldökét és sűrűn bólogatni kezdett, ahogy megértette, hogy kikre is gondoltam valójában.

Anyuék egy közeli szállodában szálltak meg néhány napig, nem messze a kórháztól, hogy bármikor, ha segítségre szorulok, ők a közelbe tudjanak lenni. Igazán nagyra értékeltem az erőfeszítésüket, főleg azért, mert ismertem apát, egyáltalán nem könnyű őt rávenni, hogy kimozduljon otthonról, mégis kivételt tett értem.

Anyuéknak lassan haza kellett menni, mivel Benny az álmosságtól egyre elviselhetetlenebbül viselkedett, valamint szegénykének nem volt túl érdekes az unalmas kórház hangulata, ahol se játékok nem voltak, se mesefilmek, amivel leköthette volna magát.

Azonban nem sokáig maradtam egyedül, nem sokkal később a lányok is betoppantak. Monica, a főnöknőm teljesen megértő volt velem szemben, hagyta, hogy kivegyek egy kis szabadságot, hogy gondját viselhessem Louis-nak, így már jó ideje nem voltam bent a munkahelyemen. Kezdett egyhangúvá válni a dolog, mindenkinek szenvedés volt újra és újra felidézni a balesetet. Sue és Cloe is hasonlóképpen reagáltak, mint a többiek, próbáltak jobb kedvre deríteni. Körülbelül egy óráig voltak bent velem a kórházban, aztán valamikor éjféltájt ők is hazaindultak, azzal az indokkal, hogy holnap korán kelnek, mert menniük kell dolgozni. 

Teljesen egyedül maradtam Louis-val, és az idő borzalmasan lassan haladt. Olyan fáradt voltam, hogy a szemem másodpercenként csukódott le, de mégis ki kellett bírnom reggel hatig, amíg nem jön Katniss. Rettenetes volt magányosnak éreznem magam egy olyan ember társaságában, akit szeretek. Louis halálának gondolata folyamatosan a fejemben volt, és a csend, ami körülvett csak erősebbé tette a fájdalmat. A némaság volt az én legkeservesebb kiáltásom.

Hajnali három lehetett, amikor valaki benyitott az ajtón. A hang irányába kaptam a szemem. és a küszöbön Louis anyjával ütközött a tekintetem, kinek a háta mögött Oliver állt a szokásosnál is álmosabb arcával. 

Értetlenül cikázott a pillantásom, hol rájuk néztem, hol pedig a falon lévő órára, ami még csak hajnali három órát mutatott. Egyáltalán nem számítottam rájuk, azt hittem Katniss lesz a következő, aki belép azon az ajtón reggel hatkor.

Felálltam a székről és kérdőn néztem Oliverre, aki csak mélyen sóhajtott egyet.

- Újabb pánik roham? – szegeztem neki halkan a kérdést, mert kellemetlennek éreztem, hogy talán Adaline is meghallja. Oliver rezzenéstelen arccal bólintott egyet, a szeme táskás volt az arcán pedig durva borosta éktelenkedett. – Figyelj, nyugodtan menj haza, majd én itt maradok vele, amíg nem jön Katniss – próbáltam segítőkész lenni, de Oliver megállított, és vadul nemlegesen kezdte rázni a fejét. 

- Nem, Deborah. Kibírom, pihend ki magad. Három órát még én is fent tudok lenni. Miatta pedig nem kell, hogy aggódj, nem lesz semmi baj – erősködött, én pedig beleegyezően biccentettem egyet.

Összeszedtem magam és elindultam hazafelé. Ahogy kiléptem a kórházból hideg levegő futott végig a hátamon, ami hatására teljesen libabőrös lettem. Összébb húztam magam és felkészültem az újságírók támadására.

Ahogy észrevették, hogy kiléptem az ajtón, kattintgatni kezdtek a fényképező gépekkel. A vakuk szinte teljesen megvakítottak.

Homályosan láttam, ahogy elindultam hazafelé, az emberek körém tömörültek, és különböző kérdésekkel bombáztak engem.

- Tudna néhány szót mondani Tomlinson állapotáról?

- Mennyire kritikus az állapota?

Némelyek ugyanazt a kérdés szajkózták el többször, én pedig csak próbáltam magam átfúrni a tömegen. Egy hét alatt se sikerült megszoknom az állandó zaklatásukat, és a folyamatos kérdezősködésüket. Semmitmondó tekintettel vágtam át magam a tömegen, de a kérdéseket nem tudtam elengedni a fülem mellett.

- A sérülések ellenére is együtt marad Louis-val? Hogy fog ezek után mellette mutatkozni az utcán? – kérdezte az egyik újságíró, bennem pedig, mintha teljesen elvágtak volna valamit.

Megtorpantam, nagyot nyeltem és a fogaim olyan erősen préseltem egymáshoz amennyire csak tőlem telt. A kezeim őrült módon remegtek az idegességtől, nem tudtam elhinni, hogy valaki lehet ennyire tapintatlan. A testem mellett az ujjaim ökölbe szorultak, rideg tekintetemet az újságíró felé kaptam, mire a szám elé tolta a mikrofonját, és a szeme is felcsillant miközben arra várt, hogy válaszoljak neki.

- Tudja mit? – kezdtem volna bele a hosszas veszekedésbe, de helyette csak összeharaptam a számat és próbáltam megnyugtatni magam. A szemeim könnybe lábadtak, amit a folyamatosan villogó vakuk csak rontottak. Borzalmasan rosszulesett, hogy az emberek azt hitték, hogy elhagyom majd Louist azért, mert a testét sérülések borítják. Nem ezért tartottam ki mellette hét napon keresztül, nem ezért virrasztottam át éjszakákat mellette, reménykedve és megtörve. Ezzel az egyetlen kérdéssel keresztbe húzták az összes erőfeszítésemet. Azzal nyugtatgattam magam, hogy ők semmit sem tudnak rólunk és azon, hogy min megyünk most keresztül. Ők csak egy sztárt látnak, akiből szenzációs cikket írhatnak, nem törődve azzal, hogy csak még jobban megnehezítik az ember helyzetét. – A pokolba magukkal! – ordítottam, majd sarkon fordulva igyekeztem minél távolabb kerülni a hőzöngő tömegtől. Néhányan még így is követtek jó darabig, de lassan sikerült felfogniuk, hogy egyetlen kérdésükre sincsen válaszom. A gyomrom egész haza fele úton reszketett, a sírás kerülgetett, amiért ott kellett hagynom őt újra. Olyan gyengének éreztem magam, rettegtem a haláltól, ami megkörnyékezte őt. Az idő olyan borús volt, sötét és felhős, hogy teljes mértékben úgy éreztem, hogy megegyezik a lelkiállapotommal. Vihar közelgett így gyorsabban szedtem a lábaimat, hogy ne ázzak el. A fogaim vacogtak, a hűvös szél miatt.

Az ajtó elé érve kihalásztam a kulcsot a táskámból, de a könnyektől elhomályosult látásom miatt, csak nagyon nehezen sikerült kinyitnom az nyílászárót. Az egész házban korom sötét volt, és olyan szintű csönd, ami megrémített. A háznak volt egy sajátos hangulata, ami Louis életvidámságát és folytonos pozitív gondolkodását jutatta eszembe. Tapogatózva megkerestem a villanykapcsolót és feloltottam a lámpát, hogy ne érezzem magam, annyira egyedül. Ledobtam a táskámat a legközelebbi székre, és Louis szobája felé vettem az irányt.

Ahogy beléptem a szobájába éreztem az illatát, ami mélyen felkavart, emlékeztetett rá és az ölelésére, amit nem tudom, hogy érezhetek- e még valaha. 

Az ágyára kuporodtam, és ismételten sötétség borította az egész szobát, mikor lekapcsoltam a villanyokat. Nem akartam sírni, de képtelen voltam visszatartani a bennem rekedt könnycseppeket, amit az az idióta újságíró váltott ki belőlem a hülye kérdéseivel. Olyan picinek éreztem magam egyedül a hatalmas ágyán. A vele töltött hetek megértették velem, hogy nem számít, hogy a sors milyen helyzetbe kényszerített minket, akkor is kitartással kell kiállnom mellette, hogy bebizonyítsam az iránta érzett mérhetetlen szeretetemet. Az arcomat akárcsak egy kislány, a párnába fúrtam, az egyetlen álarcom az emberek előtt a bátorságom volt. Nagyon lassan sikerült megnyugodnom, betakaróztam és lassacskán mélyálomba zuhantam.

Az éjszaka közepén éles hangra riadtam fel, ami nem más volt, mint a telefonom csörgése. Egyáltalán nem volt kérdéses, hogy felveszem-e, jól tudtam, hogy csakis Louis-val történhetett valami. A hang sürgetően hatott rám, sietve kikeltem az ágyból és a konyhában hagyott telefonomért bukdácsoltam. A csörgések egyre vészjóslóbbá váltak számomra. Nem tudtam másra gondolni, csak a baj szó visszhangzott a fejemben, amit Oliver ejtett ki a száján mielőtt elindultam a kórházból. Egy pillanatra megfordult az elmémben az, hogy talán azért hívnak, mert Louis felébredt a kómából, hihetetlen, hogy az ember milyen szituációkban tud pozitív dolgokra koncentrálni. A jó előérzeteimet hamar felváltották a rosszak, már a kezemben fogtam a készüléket, amin Adaline, Louis anyjának a telefonszáma villogott. Kapkodva lenyomtam a zöld gombot és a fülemhez emeltem a mobilom, hogy minél hamarabb megtudjam, hogy mi történt Louis-val. Képtelen voltam beleszólni a telefonba, erősen az ajkaimra haraptam, miközben sürgetően cikázott a szemem a padlón és vártam, hogy Adaline hangja felcsendüljön a vonal másik végén. Halk levegőkapkodások, zihálásokat hallottam, visszafojtott sírásnak és elakadt szónak hallatszott. A hangtalanság mindent elárult számomra, már abból is tudtam, hogy nem jó hírt fog velem közölni. Felkészültem a legrosszabbra, megtámaszkodtam a mellettem lévő asztalon, és vártam. A lélegzetek a torkomon rekedt, amikor Adaline zokogása zendült fel.

- Őt is elvesztettem – kiabálta alig érthetően, a tüdeje eszeveszett módon zihált és képtelen volt normalizálni.

Megállt velem az idő, a föld imbolygott alattam és, ha nem támaszkodok meg, egészen biztos, hogy a földre zuhanok. Képtelen voltam felfogni azt, amit mondott.