Ne csapj be, ne hagyj el soha...

Halihó! :D Hatalmas késéssel érkeztem annak ellenére is, hogy mindenki könyörögve kért, hogy siessek az új résszel. Megint csak megmutatkozott a gonosz énem, mert sikerült elütnöm az időm úgy, hogy közben észre se vettem, hogy mennyire megvárakoztattalak benneteket. Mindenesetre, el sem hittem, hogy megint rekordot döntöttetek a kommentek terén. Szeretném megköszönni mindenkinek, aki veszi egy kicsit is a fáradságot és ír nekem pár sort a részeim alá, hihetetlenül jól esnek nekem. El se hiszitek, hogy mennyire motiváltok a kedves szavaitokkal! :)

Nem is húznám tovább az időt, mert már biztos vagyok benne, hogy mindenkit érdekel, hogy mi is történik most valójában Louis-val! :D Jó olvasást kívánok a vadonatúj részhez! :) 

Hangosan zihálva ültem fel az ágyamon, a szívem olyan vadul kalapált a mellkasomban, hogy úgy éreztem, mintha bármelyik pillanatban leállhatna. A pulzusom az egekben volt, a torkomban éreztem a szívdobogásom, ami miatt nagyon nehézkes volt a levegővételem. Teljesen levert a víz, a szemeimből patakokban folytak a könnyek és úgy lihegtem, mint aki egy hosszú futás után pihenőt tart.
Az egész csak egy borzalmas rémálom volt, mégis annyira valóságos, hogy képtelen voltam elválasztani az álmaimat a valóságtól. Az életem mostani szakasza nem különbözött sokban egy rémálomtól, így minden olyan valóságosnak tűnt és hihetőnek. Teljesen összeroppantam, nem bírtam tovább, a hangok, a képek és a hozzájuk csatlakozó emlékeim és félelmeim alkották az én rettenetes agyszüleményem. Annyira szenvedtem, egész testem remegni kezdett. Rettenetes érzések gyülekeztek fel bennem. Rengetegszer hallottam olyan esetekről, hogy sokan megálmodták a jövőt és ez még több aggodalmat ébresztett fel bennem.

Képtelen voltam ölbe tett kézzel ülni és várni reggelig, tudnom kellett, hogy jól van és az állapota stabil, addig úgy se tudnék megnyugodni.

Adaline zokogása és szavai még mindig a fejemben voltak, az elkorcsosult gondolataim teljesen megtöltötték az elmém.

A telefonomért siettem, hogy leellenőrizzem, hogy biztosan nem kaptam telefonhívást, de legnagyobb szerencsémre senki nem hívott.

A megérzéseim nem múltak el, csakis arra ösztönöztem engem, hogy menjek be a kórházba és legyek Louis-val.

Az órára néztem, ami reggel öt órát mutatott, bár az időjárásnak köszönhetően még mindig sötét volt és az eget borús felhők borították. Hihetetlen sebességgel szedelőzködtem össze, magamra kaptam az összes ruhámat, majd el is indultam.

Gyorsan szeltem át az utcákat, a tüdőm már alig bírta a levegőhiányos állapotot, miközben futottam, de nem állhattam meg. Bármikor fel tudtam volna adni, de nem tettem meg. Az ellenszél lelassított, de ennek ellenére is minden lépéssel közelebb kerültem a célomhoz. Mély levegőket vettem, próbáltam az orromon keresztül venni a levegőt, mert a hideg már marta a torkomat. Képes voltam többet elviselni, annál, mint amennyit képzeltem. A fáradságom ellenére is olyan gyorsasággal száguldoztam, hogy percek alatt a kórházba értem.

Lihegve csörtettem fel a második emeleti kórterembe és szinte berobbantam az ajtón.

Oliver és Adaline ijedten kapták fel a fejüket, a rémült arckifejezésem láttán a szemükben megjelent a jól ismert aggodalom.

- Minden rendben van? – állt fel a székről Oliver, miközben én még mindig a levegő után kapkodtam.

- Rémálom – böktem ki röviden két lélegzetvétel között, mire ők megértően bólintottak egyet. 

Louis ágyához mentem, szemügyre akartam venni őt, és látni, hogy minden rendben van, csak egy borzalmas álom volt mindez.
- Louis – pihegtem halkan és leültem az ágya szélére. Kettesben akartam maradni Louis-val, akármennyire is éreztem kellemetlennek megkérdezni, de ez volt az egyetlen vágyam, hogy pár percig csak együtt lehessünk. – Egyedül maradhatnánk Louis-val pár percre? – szegeztem a kérdést a Tomlinson házaspár felé, miközben a szemeim szinte könyörögtek nekik, hogy hagyjanak minket magunkra kicsit.

- Persze – pattantak fel a székről mindketten. Oliver zavartan a tarkójára csúsztatta a kezét és rám szegezte a tekintetét. – Legyél vele, amíg nem jön Katniss. Mi hazamegyünk lepihenni – suttogta oda nekem, én pedig bólintottam egyet. Halkan bezárták maguk mögött az ajtót és már csak Louis és én maradtam a szobában.

A fejemhez kaptam és közben, mintha tényleg őszintén elmosolyodtam volna azon, hogy jól van. 

- Rendesen megrémítettél, tudod? – fogtam meg újra a kezét, ami jóval csontosabb és vékonyabb volt, mint régen.

Pár percig csak néma csöndben figyeltem őt, miközben az idő vészesen haladt tovább. Hihetetlen, hogy a puszta közelséges is olyan biztonságérzettel töltött el, mintha egy egész hadsereggel lennék körülvéve.

Eszembe jutott az altató, amit anyu régen énekelt nekem, amikor meg akart nyugtatni. Halkan dúdolni kezdtem először a dallamát, később halk éneklésbe fajult át. 

Egy szép hajnalon, amint felkelt a nap… 

Lehunytam a szemem, a hangom vele maradt, mert tudtam, hogy hall engem. Éreztem.

Egy szép hajnalon, amint felkelt a nap, 

Egy lány szavát hallottam a völgyből alant,

Kérlek, ne csapj be, ne hagyj el soha...
Ne csapj be. Ne hagyj el soha. 

Kinyitottam a szemem.

A tekintetem ütközik Louis arcával, ami közel se tűnt olyan rezzenéstelennek, mint az utóbbi időkben. Elakadt a szavam és képtelen voltam elhinni, hogy valamiféle érzelmet láttam az arcán. Automatikusan doppingolva éreztem magam, a szívem vadul kalapált, de a csodálatos pillanat, csak néhány másodpercig tartott. A szemeit még mindig lecsukva tartotta, de az arca sokkal kifejezőbb volt, mintha valami járt volna a fejében. 

Finoman, erőtlenül megszorította a kezemet, amiből biztossá vált, hogy nem csak képzelegtem.

Tehetetlenül ültem ott mellette, letaglózva, az egyetlen dolog, amit csak tehettem, hogy a mellkasára borultam és örömkönnyeket hullatva fúrtam az orrom a nyakába.

- Louis ébren vagy? – hajoltam kicsit távolabb tőle, hogy láthassam az arcát. – Hallasz engem? – tettem fel az újabb kérdést, de nem kaptam több életjelet tőle. Olyan szintű boldogság töltött el, hogy újra éreztem az reményt, amit már jó ideje elvesztettem.

Képtelen voltam feldolgozni a hirtelen ért boldogságot, a gyomrom bizsergett és a szemeimből megállíthatatlanul örömkönnyek folytak, hiszen, tudtam, hogy ez nagy előre lépésnek számít.

Még percekig szólongattam őt, amikor eszembe jutott, hogy beszélnem kell egy orvosnak, hogy mozgást észleltem rajta.

Fejvesztve szaladtam ki a folyosóra, hogy keressek egy fehér köpenyes embert, aki szemügyre veszi majd őt.

A legközelebbi orvost kértem meg rá, hogy vessen egy pillantást Louisra és készségesen meg is tette. Az életjeleiből kiderült, hogy Louis a mély kómából az éber kómába lépett át.

Idézve az orvos szavait egyáltalán nem reménykeltő, próbálta óvatosan megfogalmazni, de a szavainak bárhogy is fogalmazott súlya volt.

- Az éber kómások hallottabbak a halottaknál – magyarázta, majd feltolta a szemüvegét, amit épphogy az orra végén volt.  - Spontán mozdulatok előfordulhatnak, külső ingerekre a szemüket is kinyithatják. Grimaszolhatnak, sírhatnak és nevethetnek is. Valamennyire épnek tűnhetnek, de nem képesek beszélni, sem utasításokat teljesíteni. Bár már lekapcsolhatjuk őt a lélegeztető gépről, már képes lesz önállóan lélegezni. Arról, hogy mit érezhet, bizony keveset tudok mondani, az biztos, hogy vannak érzései, némelykor fájdalmat is érezhet, hiszen a szervezete időnként ad visszajelzést, de ezt a fájdalomcsillapítókkal tudjuk majd enyhíteni. A szapora szívverés és a verejtékezés is arról árulkodhat, de előfordulhat, hogy szemmel láthatólag nyugtalan, mintha jelezni próbálna valamit – beszélt hozzám a doktor, én pedig úgy ittam a szavait, mint egy kisgyermek, aki élete legjobb meséjét hallja.

- Mivel tudok neki segíteni? Mit tehetnék? – tettem fel a kérdést kissé megszeppenve, az orvos pedig kedvesen elmosolyodott az aggodalmam láttán. Lesütötte a szemeit és újra megigazgatta a szemüvegét, ami állandóan lecsúszkált az orra hegyéig. 

- Én azt javaslom hölgyem, hogy folytassa azt, amit elkezdett. Beszéljen hozzá, érintse meg, ez egyfajta biztonságérzetet nyújt majd a betegnek, és könnyebben visszatalál a valódi testébe – ajánlotta a doktor úr én meg beleegyezően bólintottam egyet. - Azt már a javulás jelének tekinthetjük, hogy Louis visszajelzésre képes – nyugtatott meg az orvos, rólam pedig egy hatalmas kő esett le.

Jó érzés volt azt hallani, hogy az erőfeszítéseim egyáltalán nem voltak hiábavalóak, könnyen elképzelhető, hogy Louis tényleg hallja, mikor beszélek hozzá és ez segít neki. A lelkesítő szavak csakis arra bátorítottak engem, hogy továbbra is tartsak ki mellette.

Az orvos pár kedves szó után visszatért a többi betegéhez én pedig visszamentem Louis szobájába.

A telefonom csörgésére lettem figyelmes, ami miatt eszembe jutott a szörnyű rémálmom. Gyorsan felvettem a készüléket mielőtt még több borzalmas emléket idézne fel.

Katniss hívott és megkért engem, hogy maradjak bent Louis-val mert dugóba keveredett és egy hamar biztosan nem tud majd ide keveredni. Elújságoltam neki az örömhírt, miszerint Louis képes volt megmozdítani a kezét. A reakciója egy hosszas visongás volt, amiből lerítt, hogy mennyire örül a dolognak. Az első dolgaként körbetelefonálta az egész családot és mindenkinek elmesélhesse az új fejleményeket. Többen is felhívtak, hogy részletesen mondjam el, mi történt és, mit mondtak az orvosok, én meg természetesen a lehető legapróbb részletekre is odafigyelve kifejtettem mindent szóról-szóra. Már egy ideje magányosan ücsörögtem Louis mellett és a bennem lévő tomboló adrenalinlöket kezdett alábbhagyni. Így volt ez, egyik pillanatban még tele voltunk reménnyel, a másikban pedig újra visszacsöppentünk a valóságba. Láttam azt, hogy megint nem produkál semmi életjelet, csak feküdt ott az ágyában a fehér ágyneműhuzattal bevont párnák között.

Visszaemlékeztem az érzésre, amikor megszorította a kezem, finoman próbáltam utánozni a mozdulatot, hogy jobban átélhessem újra az élményt, de egyáltalán nem volt ugyanolyan.

Eszembe jutott, hogy örülnöm kéne ennek az aprócska dolognak is, indokolatlanul is mosolyt erőltettem az arcomra és elhitettem magammal, hogy a jelenlegi helyzetben ez volt a legnagyobb siker, ami történhetett.

- Tudtam, hogy sikerülni fog… - vigyorogtam, mint egy örült a káosz közepén. – Jobban fogsz lenni Louis én … -  kezdtem volna bele a mondanivalómba, de ekkor valaki kopogás nélkül nyitott be a kórterembe.

Kissé bizalmatlanul dugta be a fejét az ajtó mögül. Rögtön megismertem a különleges hollófekete színű haját, és a nemtörődöm, pimasz vigyorát az arcán, ami pontosan olyan, mintha Louistól tanulta volna. Smaragdzöld szemei ütköztek a tekintetemmel, mire megkönnyebbülten lépett beljebb.

Gyorsan felpattantam a székről és kezet nyújtottam felé.

- Mack, igaz? – kérdeztem egy enyhe mosollyal az arcomon. Válaszul csak lazán bólintott egyet a fejével és röviden megrázta a kezem.

- Louis bejárónője, igaz? – szegezte nekem a meglehetően sértő kérdést, miszerint még a nevemet se tudja. Felháborodottan összefontam a karjaim és a szemem forgatva ráztam meg a fejem.

- A nevem továbbra is Deborah – mondtam, szépen lassan tagolva, hátha úgy könnyebben megragad még az ő hülye fejébe is. – És egyébként Louis barátnője vagyok – tettem hozzá komolyan. – Nem olyan nehéz ezt megjegyezni!

- Nyugalom! – kerekedtek ki a szemei, miközben védekezően felemelte a kezeit, ártatlanul nézve rám. – Pontosan tudom, kivagy, kicsit túlzottan is sokat hallottam rólad Louistól – háborgott Mack, és ekkor vettem észre, hogy egy tábla csokoládét szorongatott a kezei között.

A fülemet megütötte a kellemes mondat, miszerint Louis beszélt rólam másoknak, furcsa volt, ezt hallani, hisz egyáltalán nem vallott rá, hogy valakiről is szólt volna bármit is.