Komolyan vett tréfa

Drága olvasóim! Sokat késve, de mégis itt vagyok megint az új résszel. Ezt nem tudom minek mondom el minden egyes alkalommal, hiszen nyilvánvaló. Nem sikerült semmilyen remek ürüggyel elődrukkolnom, hogy miért késtem ennyit, de kárpótlásul megajándékozlak titeket egy hozzám képest elég hosszú résszel, aminek remélem örültök. :D Elég rég volt ilyen, de újra felsorakoztattam néhány kérdést a rész alján. Nagyra értékelném, ha lenne megint néhány lelkes kis olvasóm, aki válaszolna rá. Minden egyes válaszért hatalmas köszönet jár majd! :) Majdnem elfelejtettem megemlíteni, hogy a Ti kérésetekre elkészült a karakteres oldal, amit örülnék, ha minél többen megnéznétek. :)
Nem is húznám tovább az időtöket, jó olvasást kívánok az új részhez! <3

Mack továbbra is a kezei közt szorongatta a zöld csomagolású csokoládét, ami egyre jobban felkeltette a figyelmemet. Kellően éhes voltam ahhoz, hogy le se tudjam venni a szememet a kívánatos édességről.

A srác egyik lábáról a másikra billegett, miközben Louis-t szemrevételezte. Közelebb ment hozzá, egészen az éjjeliszekrényéig, ahová letette az eddig kezében tartott finomságot. Ekkor körvonalazódott bennem a felismerés, hogy valószínűleg nem hordott a föld még a hátán Mack-nél nagyobb idiótát. Összevont szemöldökkel néztem rá, amikor letette a csokit Louis kis asztalára, majd az arcom eltorzult a vigyortól, ami rajta keletkezett. Próbáltam elfojtani a kitörni kívánkozó nevetésemet, de egyszerűen úgy érzetem, ha nem adom ki magamból, megfulladok.

- Te csokit hoztál egy kómás betegnek? – tettem fel a kérdést nevetve, mire Mack kikerekedett szemekkel nézett rám.

Először csak döbbent arccal figyelt engem, ahogy kinevetem, majd az ő arcára is egy zavart mosoly ült ki.

- Valójában… - kezdett bele, de ötlete se volt, hogy mit hozhatna föl mentségéül, hogy ne nézzem teljesen hülyének. -  E…ezt neked hoztam! – vette újra a kezébe az édességet és felém tartotta.

Újból felcsengett a nevetésem, ahogy a szánalmas kis próbálkozása ismét balul sült el. – Komolyan mondom Deborah. Szeretnék bocsánatot kérni, amiért többször is takarító néninek hittelek – dadogta zavartan, és abban a pillanatban kezdtem megsajnálni őt. Gondoltam, megkegyelmezek neki és úgy teszek, mintha elhinném ezt.

Nagyon lassan sikerült abba hagynom a hahotázást, szigorú tekintettel néztem rá Mack-re és kikaptam a kezéből a csokit, szemügyre vettem, hogy milyen ízesítésű. Mogyorós volt, a kedvencem.

- Fogyózom, úgyhogy kapsz egy kockát – mondtam önző módon kisajátítva magamnak a csoki nagyobbik részét, miközben próbáltam szétszedni a csomagolópapírt. Mack levetődött a mellettem lévő székre és a fejét fogva mosolygott rám.

- Így is elég deszka vagy, nem értem, mire jó éheztetni magad – fújtatott, én pedig ekkor döbbentem rá, hogy Mack nem valószínű, hogy a bókok császára lenne.  

- Ezzel azt szeretnéd elérni, hogy egyetlen kocka csokit se kapj?! Megehetem az egészet is, ha téged ennyire zavar, hogy sovány vagyok – köptem oda neki a szavakat. Valójában Macknek nagyon is igaza volt, az utóbbi időben tényleg ledobtam magamról pár kilót. Legutoljára, akkor voltam ilyen gebe, amikor kollégista koromban egyedül kellett gondoskodnom magamról és lusta voltam főzni, az anyám által küldött ételt pedig általában a szobatársaim rögtön elfogyasztották. Visszagondolva a kollégiumban eltöltött éveimre, igazi túlélőtábor volt számomra, mégis azoknak a hosszú, szörnyű éveknek köszönhetem a mostani munkahelyem és azt, hogy Kaliforniába költözhettem. A sok feleslegesnek tűnő tanulás meghozta a gyümölcsét, megnyertem álmaim munkáját.

Mack sürgetően nézett rám, ahogy még mindig a csoki papírjával szerencsétlenkedtem. Nagy nehezen sikerült felbontanom, amit egy diadalmas mosollyal reagáltam le.

- Szopás ami Louis-val történt – mondta, majd tört egy kockát a csokiból és a székén hátradőlve kezdte el eszegetni, miközben elmerengve tekintett maga elé, mintha valami értelmes dolog járt volna a fejében. Lemertem volna fogadni, hogy egyetlen okos gondolta sincs. 

A primitív szavait hallva képtelen voltam őt komolyan venni, így újra mosolyt kanyarítottam az arcomra. – Láttam a jelenetet a tévében, többször is visszatekertem, újra és újra megnéztem – mondta Mack, mire az én arcomról lefagyott a vigyor és a szörnyű emlékeimben kutattam ismét. A szavam is elakadt, ahogy visszagondoltam a balesetre. Fogalmam sem volt róla, hogy tudja valaki többször is végignézni Louis szenvedését. Egyszer sem láttam a felvételt a balesetről, pedig az utóbbi időben mindenhol ez volt látható. A torkomban megint gyülekezni kezdett a gombóc, ezért gyorsan törtem egy darabot a csokiból és megpróbáltam leküzdeni vele a szorító érzést. Élveztem, ahogy a krémes, édes íz szétárad a számban, majd lecsúszik a torkomon, ami úgy feszült, hogy alig bírtam tőle nyelni.

- A lényeg, hogy észlelhető némi változás azóta – nyugtattam meg magam ezzel a mondattal, mire Mack kérdőn nézett rám. Lesütöttem a szemeim és fülig érő szájjal folytattam. – Produkált egy kis életjelet… Megszorította a kezemet – böktem ki nagy nehezen a mellettem ücsörgő srác pedig abba hagyta a rágást és minden figyelme rám terelődött.

- Hiszen ez remek! – próbált beszélni teli szájjal. Az arca hirtelen felderült és izgatottan végigszántotta ében színű haját. – Ez már nagy előre haladás, nincs igazam? – biztatott, miközben a kezét a vállamra helyezte és kicsit megszorította, hogy biztos legyen benne, hogy figyelek rá. Óvatosan bólintottam egyet és újabb kockát törtem le a csokinkból. – Ne aggódj, kettőt pislogsz és minden a helyére áll. Louis felépül és mire észbe kapsz, már otthon ül a kanapén és velem xbox-ozik, téged pedig az őrületbe kergetünk a hülyeségeinkkel – viccelődött Mack és finoman oldalba bökött a könyökével, hogy ezzel is felcukkolhasson. Talán túlságosan is naiv voltam, de szó szerint értettem Mack szavait. Próbálkozásképp kettőt pislogtam észrevehetetlenül, de minden maradt ugyan az, ez a rémálom sose akar véget érni. 

A szavai kellemesen hatottak rám, felidézték bennem azt az időt, amikor az volt a legnagyobb problémám Louis-val, hogy túl hangosan játszik a hülye zombis játékával. Az összes porcikám visszasírta azokat az időket, amikor még minden tökéletes volt.

- Köszönöm Mack – mondtam halkan, miközben szemeim Louis-n cikáztak. Talán most először őszintén rámosolyogtam Mack-re, akiről eddig azt hittem, hogy a világ legidegesítőbb embere. Teljesen félreismertem őt, képes volt olyan helyzetben megnyugtatni engem és megnevettetni, ami kilátástalannak tűnt. Elhitette velem, hogy minden lehet olyan, mint régen. 

 Egyáltalán nem ismertük egymást Mack-kel mégis úgy tettük, mintha ismernénk. Abban a pillanatban olyanoknak tűnhettünk, mint két jó barát, mert éppen akkor, éppen ott, éppen olyan emberre volt szükségem, mint ő. Ha rajtam múlik, talán sose beszélek ilyen komolyan Mack-kel, mint most, de néha akadnak olyan pillanatok az életben, amikor az ember úgy érzi szüksége van egy független személyre, aki elrugaszkodik olykor a valóságtól és illúziókba kerget minket.

Hosszasan sikerült elbeszélgetnem Mack-kel, és szerencsére pozitívan csalódtam benne.

Váratlanul újból kinyílt a kórterem ajtaja és olyan személy lépett be rajta, akiről azt gondoltam, sose látom itt. Magabiztosan lépett át a küszöbön, ám később láttam, hogy nem volt egyedül, szorosan mögötte követte őt egy hozzá hasonló kaliberű férfi.  Luke és Andrew voltak azok. Rájuk szögezett tekintetünkkel figyeltük a két újonnan érkezett férfit, ahogy az ő arckifejezésük is elképed Louis ábrázatától. Kétségbeesetten próbálták összeszedni magukat, Luke megköszörülte a torkát, majd rám vezette virító kék íriszeit.

- Beszélhetnénk Deborah? – kérdezte bizonytalanul, de csak lopva nézett a szemembe. Kerülte a szemkontaktust, ami miatt kezdett furcsává válni a helyzet. A fejemmel reflexből bólintottam egyet és kíváncsiság rögtön fúrni kezdte az oldalamat, hogy vajon mit akarhatnak tőlem.  Felmerült bennem, hogy talán azért kerestek fel, mert megütöttem Andrewt és feljelentést akarnak tenni ellenem, amiért sérülést okoztam egy ártatlan embernek, önszántamból. – Csak hármunkra tartozik – mondta komolyan Luke, majd a mellettem ücsörgő Mackre nézett, aki rögtön behúzta a nyakát, mintha ott se lenne.

- Ö… Én úgy is épp menni készültem, tudod, rengeteg dolgom van még mára… Szóval… sietek – bökte ki nagy nehezen Mack, majd zavartan összeszedelőzködött és egy köszönés kíséretében elhagyta a helyet. 

Luke hosszasan szemlélte Louist, a tekintete többször is végig siklott rajta. Látszott rajta, hogy kereste a szavakat, de a hang a torkán akadt, ahányszor csak megakart szólalni.

- Nézd… - kezdett bele, de összeharapta ajkait, mintha még egyszer utoljára fontolóra venné, hogy elmondja-e azt, amiért jött. Egyre kíváncsibb lettem, kérdőn néztem rájuk, hiszen lerítt, hogy nem jó hírt közölni jöttek. – Andy és én, elkövettünk egy hatalmas hibát – jelentette ki és mintha már ettől egy kicsit megkönnyebbült volna.

Ekkor körvonalazódott bennem, hogy nem arról van szó, hogy megütöttem Andrewt, valami teljesen másért jöttek. Ötletem se volt, hogy mégis mit követtek ők el, ezért összevontam a szemöldököm.

- Miről lenne szó, srácok? – fontam keresztbe a karjaimat, és érdeklődve fúrtam a tekintetemet először Luke, majd Andy arcába.

Megbánást véltem felfedezni a nézésükben.

- Úgy éreztük tudnod kell, hogy Louis balesete nem puszta véletlen, az egész a mi hibánk – szólalt meg végre Andrew is, mire a szemeim kikerekedtek. Sürgetve néztem rájuk, hogy folytassák, amibe belekezdtek. 

- Mi? Miről beszéltek?! – kérdeztem kétségbeesetten. – Hiszen nem ti okoztátok a balesetet, a közelébe se voltatok, amikor nekicsapódott a korlátnak! – emeltem meg a hangomat, hiszen nem értettem, hogy mit értenek az alatt, hogy az ő hibájuk az egész, hiszen látszólag ártatlanok voltak.

- Bosszúszomjasak voltunk – rázta meg a fejét Andy, majd ahogy ránéztem inkább a padlót kezdte el figyelni. A lelkiismerete nem engedte meg azt a luxust, hogy a szemembe tudjon nézni. Luke azonban folytatta, amit Andrew elkezdett.

– Elegünk volt abból, hogy Tomlinson folyamatosan minden versenyt megnyert, elegünk volt abból, ahogyan az alkalmazottjaival beszélt. Elegünk volt, Louis Tomlinsonból – ejtette ki a teljes nevét Luke, mire a szobában, mintha megfagyott volna a levegő. – Tervet eszeltünk ki ellene –

Andrew szinte összerezzent az utolsó szó hallatán, bennem pedig megállt az ütő, ahogy megtudtam, hogy Louis egy szörnyű bosszú áldozatává vált.

- Mit tettetek vele?! – ordítottam, miközben a szemeimbe könnyek gyülekeztek fel, de nem hagytam őket lecsordulni. Hallgattak, meg se szólaltak. – Mit csináltatok vele, barmok?! – kérdeztem újra valamivel hangosabban, és már éreztem, hogy kevés van hátra egy jókora dühkitörésig.

- Mint Louis-hoz közelálló személy jól ismertem a berögözött szokásait, tudtam, hogy minden verseny előtt megissza az öltözőjébe letett ásványvizeket – kezdett bele Andrew, és pici szünetet tartott – Aznap sem volt másképp… - hallgatott el Andy, és Luke folytatta a történetet.

- Bementem Louis öltözőjébe, és én… altatót szórtam a vízébe – ismerte be a hibáját, én pedig nem akartam hinni a füleimnek. 

Másodpercekig megszólalni sem tudtam, már képtelen voltam visszatartani a bennem tomboló dühöt. Embert tudtam volna ölni a haraggal, ami átvette az irányítást felettem. 

- Megbántuk – mondta röviden Andrew, bennem pedig elszakadt az utolsó cérna is. 

Fenyegetően léptem elé, olyan közel, hogy képtelen volt hátrálni egy lépést.

- A megbánásod a leghaszontalanabb dolog ezen a kibaszott világon! – kiabáltam, és most először éreztem azt, hogy az agyam nincs kapcsolatban azzal, amit mondok. – Visszahozni, nem lehet SEMMIT! – üvöltöttem torkom szakadtából, majd zokogásban törtem ki ismét.

- Elkábítani akartuk nem pedig megölni! – állt a saját maga védelmére Luke, én pedig egy hatalmas pofonnal nyugtáztam a véleményem.

A kéznyomom az arcán lüktető nyomot hagyott, mire fájdalmas összerándultak mimikai izmai.

Éreztem, ahogy a pofon hatására az idegeim kicsit megnyugodtak, így még több erőszak követte az előző cselekedetemet.

- Minek tettétek, hm?! Képtelen voltál nyerni ellene, IGAZAM VAN? – löktem meg jó erősen Luke mellkasát, mire kitért az egyensúlyából, és kicsit meginogott az állásban, de Andrew a segítségére sietett.  – Mindig az kell neked, ami neki van! Ezért másztál rám a céges bulin is, és volt bőr a pofádon azt mondani neki, hogy én is akartam. Csak tudd Luke Thomson, hányingerem van tőled! Egy utolsó irigy seggfej vagy! – löktem meg újra, miközben a könnyeim patakokban folytak. – Remélem most boldog vagy, hogy így láthatod őt – mutattam Louisra, a két srác pedig csak csendben tűrte a dühkitörésem.

- Nem így akartuk Debbie, ez csak egy ártatlan kis tréfa volt – mentegetőzött újra Andy, az én fülemet pedig megütötte az ismerős becenév, ahogy csak Louisnak engedem, hogy hívjon. – Nem tudtuk, hogy tragédia lesz belőle – folytatta a folyamatos önvédelmét.

- Ne merészelj így hívni! – emeltem fel fenyegetően a mutató ujjam. – Nehogy azt gondold, hogy a ti kis tréfálkozásotok ügye csak ilyen könnyedén elsimítható. Nem ússzátok meg szárazon! - mondtam szemrehányóan. – A börtönben fogtok megrohadni. – A hangom televolt agresszióval, de Andrew nemlegesen kezdte el rázni a fejét.

- Nem. Tudod, Louis mindenét nekem köszönheti – jelentette ki nagyképűen, és a kezem ismét meglendült, de mielőtt arcon csaphattam volna elkapta a csuklómat.

Rosszallóan megcsóválta a fejét, és a kezemet a testem mellé irányította. – Amióta beverted az orrom, kicsit jobban figyelek, hogy ne történjen meg még egyszer – elővigyázatoskodott, én pedig kikaptam a kezem a fogságából.

- Többet között neked köszönheti azt is, hogy ilyen helyzetbe került! – kiabáltam ismét. – Nagyon közel voltatok ahhoz, hogy gyilkosoknak nevezhesselek benneteket – a kezem ökölbe szorult a testem mellett, és komolyan próbáltam magam megfékezni, hogy bármiféle erőszakot nyilvánítsak.

- Louis karriere az enyémen alapszik. Szerződésben vagyunk egymással, így, ha az én karrieremnek lőttek, az övé is kudarcba fulladhat. Átgondolnám ezt a helyedben, Deborah – magyarázta, és az arcára kiült a nyugalom, hogy nem tehetek ellene semmit és ép bőrrel megúszhatja ezt az egész incidenset. – Ami pedig Lukeot illeti… - biccentett a fejével a mellette lévő fiú irányába. – Ő az egyetlen méltó ellenfele Louisnak, örök riválisok, szükségük van egymásra. Olyanok ők, mint a borsó, meg a héja, ezt Louis is jól tudja – jelentette ki Andrew, és abban a pillanatban belém szorult minden szó, megbénítva álltam ott előttük, tehetetlenül, semmit se tudtam ellenük elkövetni.

Akárhányszor is próbálkoztam valamiféle értelmes mondatot felépíteni, csak dadogás lett belőle. A fogaim közt szűrtem át a levegőt, és a lehető leghiggadtabb hanglejtésemet vettem elő.

- Azonnal takarodjatok innen. Látni se bírlak titeket – mondtam nyugodtan, és egy erőltetett vigyort is társítottam mellé. Meg se mozdultak, csak álltak ott némán és rám bámultak. Talán őket is megleptem a hirtelen jött közömbös hangvételemmel. – Nem hallottátok?! Azt mondtam, tűnés! – mondtam újra, ők pedig végre el is indultak az ajtó irányába, de Luke megfordult.

- Csak gondold át, kérlek… - folytatta volna tovább az újabb mentegetőzésüket, de leállítottam. 

- KIFELÉ! – ordítottam parancsolóan és végre engedelmeskedtek nekem, majd eltűntek a szemem elől.

KÉRDÉSEK:

1. Melyik az a karakter, amelyik számotokra a legnegatívabb, legellenségesebb?
2. Szerintetek Debbie a helyzetéhez képest erős személyiség? Mennyire tartjátok őt kitartónak és pozitív gondolkodásúnak?
3. Szerintetek mi lesz Andrew és Luke sorsa a későbbiekben?
4. Szerintetek Louis tud arról, ami a környezetében történik?
5. Mivel elkészült a karakteres oldal ezzel kapcsolatban is feltennék egy kérdést. Mennyire szimpatikusak a karakterek képei, idézetei? Van olyan, aki kifejezetten tetszik/nem tetszik nektek?