Megszokott rohanás

Sziasztok Mókuskáim! :D Egy ideje nem érkezett új rész, mindenesetre köszönöm azoknak, akik a sok várakozás ellenére sem hagyják itt a történetet és kitartanak mellettem, nagy szó ez nekem. <3

Jó látni, hogy a kommentek száma, az utóbbi időben egyre csak nő, nagyon hálás vagyok a rengeteg véleményért, amit kapok tőletek. Most a nagy kimaradás miatt, egy kicsit hosszabb résszel érkeztem Hozzátok. Remélem mindenkinek tetszeni fog, ne felejtsetek el nyomot hagyni magatok után odalent. Jó olvasást kívánok az új részhez! <3 :)

Mérhetetlenül dühös voltam rájuk, nem volt bennem egy csepp megértés se az irányukba, csakis a színtiszta harag vezérelt. Legszívesebben az összes körülöttem lévő berendezési tárgyban kárt tettem volna, de próbáltam visszafogni az indulataimat. Azok, akik azt mondják, nem nyugtat meg, amikor törni-zúzni kezdesz dühödben, még sosem próbálták ki. Andrewnak és Lukenak sikerült kihoznia belőlem a legrosszabb emberi tulajdonságaimat. Felhergelt a gondolat, hogy bosszúból tették ezt vele, mert irigyek voltak rá. Megríkatott a gondolat, hogy nem tudok semmit se elkövetni ellenük. Sose tudom nekik megmutatni, hogy milyen pokoli napokon mentem keresztül miattuk. A kezeim meg voltak kötve, igazságtalannak éreztem, hogy sehogy sem tudom átadni nekik a fájdalmamat, hogy ők cipeljék helyettem a saját bűnük terhét, amit ők követtek el, ami az ő hibájuk volt. Tehetetlen voltam, megrémített a tudat, hogy azzal, hogy nem szólok senkinek erről talán Louisnak árthatok. Szerettem volna vele megbeszélni ezt, azt szerettem volna, hogy neki jó legyen, de tudtam, hogy ez a jelenlegi állapot miatt lehetetlen. A keserűség szétáradt az egész testemben, a megfeszült izmaim remegtek és úgy éreztem, hogy amíg nem adom meg nekik a lehetőséget, hogy kiadják magukból a haragot, addig nem fog eltávozni. Olyan erősen haraptam a számba, hogy visszafojtsam a könnyeim, hogy kiserkent a vér, elfintorodtam a fémes íz érzetére.

A düh egy pillanat alatt porrá hullott bennem, amikor meghallottam, hogy Louis életjeleit a hátam mögött pittyegni. Lényegesen gyorsabb volt a szívverése, mint bármikor. Sietve az ágyához mentem és a tenyerem a mellkasára helyeztem, ahol érezhető volt, hogy a szíve vadul kalapál. Teljesen leverte a víz és olyan volt, mintha jelezni szeretne valamit a testével.

A szívverése lassan normalizálódott és mintha megnyugodott volna attól, hogy rátettem a kezem. Biztos voltam benne, hogy hallotta amiket Luke és Andy mondott, az ő szavaik kavarták fel őt így. Ismét jelet adott arról, hogy tudja, mi történik a környezetével. Talán őt is túlságosan felzaklatta az, amit Luke és Andrew tett vele. Tudtam, hogy teljes mértékben megbízott Andrewban és rosszul eshet neki, hogy most így hátba szúrta őt ezzel a merénylettel. Lukera se tekintett igazi ellenségként, pusztán ellenfelek voltak egy versenyen, riválisok, akik halálosan komolyan vették a játékot.

Fájdalmas hiányérzet lepett meg, próbáltam felidézni Louis egészséges vonásait, hogy ily módon magam mellett tarthassam az életvidám fiút, akit megismerhettem. A képe azonban pislákolt az emlékezetemben, de a szemei örökre megmaradtak bennem. A gyönyörű kék íriszeit látom magam előtt, ami csupa bámulatos játékosság és pimaszság. Újból meglepett a felismerés, hogy mennyire szeretem őt. Hirtelen megtaláltak a szavak, melyek már-már kifejezhették volna az érzéseimet. Próbáltam kiszámolni milyen régen nem ölelhettük meg egymást. Hiányoztak az együttléteink és a csókjai, valamit az állandó pimasz megnyilvánulásai, amivel bármikor meg tudott bolondítani.

- Olyan csönd van így nélküled, hogy szinte hallani, amit még utoljára akartál mondani – keserűen oldalra húzom a számat, majd puszit nyomok az arcára. Hosszasan a bőréhez szorítom ajkaim, hogy minél tovább érezhessem őt. Eszembe jutnak a szavai, amiket utoljára akart nekem mondani, a gyomrom felkavarodott, ahogy felidéztem magamban a fájdalomtól eltorzult arcát és a vére fémes ízét, amit a számsarkán éreztem.

Újra kinyílt az ajtó a hátam mögött és valaki hatalmas lendülettel toppant be rajta. A hátam mögé nézve Suet pillantottam meg, aki kedvesen elmosolyodott.

- Hát te? – kérdeztem meglepetten, hiszen jelen esetben nem vágytam semmi másra, csak egy jó barátra, aki a puszta jelenlétével felvillanyoz, és kicsit eltereli a gondolataimat az előbb történekről. Hatalmas ölelésbe zárt az apró termetű barna hajú lány, és jólesően megsimogatta a hátamat.

- A közelben jártam, gondoltam beugrok hozzátok. Reméltem, hogy téged talállak itt – tette le a táskáját a legközelebbi székre. – Annyira hiányzol az irodából, borzalmasan unalmas nélküled a munka – sóhajtott fel Sue.

- Lassan kénytelen leszek visszamenni dolgozni, nem maradhatok ki ennyi napot, nem használhatom ki ennyire Monica jóindulatát. – Erőltettem egy vigyort az arcomra és beláttam, hogy nem sokára vissza kell térnem a régi kerékvágásba és megszokni a mostani helyzetet. Bele kell zsúfolnom az életembe a munkát, az alvást és Louis ápolását. A lehető legnehezebb napok elé nézek, de igyekszem pozitívan hozzá állni, ki fogom bírni. Furcsa, hogy a munka, ami eddig az első helyen állt számomra milyen könnyen lett utolsó a fontossági sorrendben.

- Ne aggódj Deborah, Monica megérti, ha még pihensz pár napot. Tudja, hogy mennyire kilátástalan a helyzeted. Azt akarja, hogy a maximumot nyújtsuk neki a cikkek írásában, és mind tudjuk, hogy a te gondolataid közel sem a munka körül forognak jelenleg – próbált kímélni Sue, de ragaszkodtam hozzá, hogy a közeljövőben ellátogassak a munkahelyemre. Válaszul csak bólintottam egyet, mintha megfogadtam volna bármit is abból, amit mondott. – És vele mi van? Van már valami változás? – biccentett Louis felé Sue és felhúzta az egyik szemöldökét.

- Louis éber kómába lépett – mondtam tömören és halványan elmosolyodtam Sue értetlen arca láttán. 

- Ez mit takar? – ráncolta a homlokát Sue és fogalma sem volt róla, hogy mit zagyválok neki.

- Most már előfordulhat, hogy életjeleket ad magáról, megmozdulhat. Az is lehet, hogy most is hall minket – mondtam, és az utolsó szóra mindketten Louisra néztünk, de csak mozdulatlanul feküdt ugyanott, ahol eddig is. Továbbra is nehéz volt megérteni azt, hogy ő hall minket, de nem tud válaszolni nekünk. Olyan volt ez, mintha egy kihalófélben lévő nyelvet beszélnénk, egyre kevesebbek a szavak. – Nem rég megmozdította a kezét, ami az orvosok szerint nagy előre lépés és a gyógyulás jelei lehetnek – magyaráztam, mire láttam, hogy megértette, amit mondtam neki. Hevesen bólogatni kezdett ajkai kerek formát vettek fel, és egy hosszas elnyújtott ’ohh’-t ejtett ki a száján.

- Tehát, ha jól értem egyre nagyobb az esélye annak, hogy felkel. Ez jó hír, én nagyon drukkolok nektek. Mindig is tudtam, hogy egymásnak valók vagytok, fogalmatok sincs, hogy mennyire passzoltok egymáshoz – nézett rám Sue szeretett teljesen, az arcán egy idétlen mosoly pihent, majd egy mély levegőt vett. – Bárcsak lenne olyan pasim, mint Louis. Egy olyan, aki megért és szeret annyira, mint ő téged, de természetesen az én környékemen, egyetlen férfi sincs. – panaszolta Sue, és a szék karfájára könyökölt. Kissé durcás ábrázatot vett fel és még elszövegelt néhány roppantul kimerítő mondatot a rengeteg nem létező problémájáról, ami csak is a szerelem körül forgott.

Ahogy Louis-val példálózott felelevenített bennem egy rakás emléket és újra éreztem az elviselhetetlen hiányát, hirtelen nyomasztó lett a hangulatom és úgy éreztem, ha Sue nem fogja be a száját hamarosan újra zokogásban törhetek ki, de abban a pillanatban valaki hirtelen újra belépett azon az ajtón.

- Bocsi csak itt hagytam a sála… - mondta Mack és ahogy megakadt a tekintete a barátnőmön elállt a szava. Résnyire nyílt ajkakkal figyelték egymást, majd Mack halkan folytatta az előbb félbeszakadt mondatát és végül kinyögte, hogy a széken hagyta a sálát.

Rengeteg romantikus filmben olyan szerelem áll, amely villámcsapásszerűen alakul ki két ember között, de sose gondoltam, hogy ilyen a való életben is megtörténhet. A levegő szinte szikrázott közöttük és már én magam éreztem kínosnak a jelenlétem, ahogy epedezve bámulták egymást több másodperc erejéig. Kötelességemnek éreztem, hogy bemutassam őket egymásnak, valahogy úgy éreztem, hogy ezt már elrendelték odafent és csakis én lehetek a megfelelő személy, aki összeköti az útjaikat.

Felpattantam a székről, tekintetem Mack és Sue között cikázott, majd elmosolyodtam.

- Mack, ő itt a kollégám és egyben az egyik legkedvesebb barátnőm, Sue Drummond – ejtettem ki a lány nevét, mire csillogó szemekkel kezet fogott Mackkel jó hosszasan, egy fülig érő mosollyal az arcán.

Hiába mutattam be őket egymásnak, a protokoll megkövetelte, hogy kézrázás közben újra elmondják a saját nevüket a másiknak.

A kevés alvást a szervezetem újra megbosszulta és borzalmas fáradtsággal válaszolt. A fejem sajgott és minden porcikám a pihenésért könyörgött. A halántékomhoz szorítottam a mutató és a középső ujjam és finoman dörzsölni kezdtem a terültet, hogy enyhítsem a fájdalmam. Teljesen kizártam azt, amit Sue és Mack susmogott mellettem, de egészen biztos, hogy rögtön megtalálták a közös hangot.

- Innom kell egy kávét – jelentettem ki a szavukba vágva, mire mindketten rám kapták a tekintetüket. – Vigyáznátok addig Louisra? Csak néhány percről lenne szó. Itt a kórház mellett van egy kávézó, oda mennék – mondtam, és reménykedve néztem rájuk, mire mindketten bólintottak.

- Természetesen, nem kell sietned – mondta Mack és egy sunyi vigyort kanyarított az arcára.

- Meg leszünk mi itt ketten – folytatta Sue és látszott rajta, hogy örül, hogy végre egy légtérbe került egy férfival, akivel hamarosan csak kettesben lesznek.

- Köszönöm – szökött ki a számon, majd a pulcsimért nyúltam és felvettem magamra. – Sue, tudod a számom, hívj fel, ha van valami baj – véstem a tekintetem az övébe. Nagyon nehezen vettem rá magam arra, hogy megbízzam a két lehető legalkalmatlanabb személyt arra, hogy vigyázzon rá, de, ha most nem iszok meg egy fekete kávét egészen biztos, hogy nem leszek képes fent maradni. Elképzelhetőnek tartottam, hogy mire visszaérek talán már Katniss is ott lesz Louis-val, de mégis gyorsan és sietősen próbáltam elvégezni a dolgom. A gyorsan rohanó rémálmokkal teli éjszakák egyáltalán nem pihentetőek, így hamar kimerültem a futás közben. Kilihegtem magam a kávézó bejárata előtt, vártam egy kicsit, hogy a szívverésem újra normalizálódjon. Ahogy beléptem az ajtón, néhány unott tekintet rám szegült, aztán mit se törődve velem kortyolgatták tovább a csészéjük tartalmát. Néhányan halk bájcsevejt folytattak, de voltak különösen feltűnő emberek, akik magukra terelve az összes figyelmet harsány hangon társalogtak.

A pulthoz sétáltam és kedves mosolyra húztam szám széleit, ahogy a kiszolgáló nő a rendelésemre várt.

- Egy kávét kérnék sok tejjel és kevés cukorral – csúsztattam oda az aprót a nőnek, mire megkért, hogy várjak türelmesen az egyik asztalnál.

Levetődtem az egyik helyre, lehunytam a szemeim és a kezemmel tartottam meg a fejemet, ami a fáradság következtében egyre nehezebbé vált. Gondolataimban kuszaság volt, felkavartak Andy és Luke tettei, de még se tehettem ellenül semmit, talán nem is az én feladatom, hogy visszaadjam nekik a rosszat, nem nekem kell bosszút forralnom, majd a sors kell úgy bánjon belük, ahogy megérdemlik. Borzalmasan gyűlöltem a kialakult helyzetet, el szerettem volna menekülni előle, elrohanni a problémák elől. Feladhatnék mindent és elátkozhatnám a világot, elbújhatnék egy sötét, kilátástalan helyen, azzal a cseppnyi kis reménnyel magamban, hogy mire feleszmélek, minden rendben van. Hihetnék abban a leheletnyi csodában, hogy újra átélhetem vele a közös perceket, minden lehet olyan, mint régen. Amíg létezik varázslat, addig lesz Happy End is, talán nem egyik pillanatról a másikra, de valamikor. Bátornak kell maradnom, nem adhatom fel, amikor már olyan közel vagyunk a gyógyulás végbemeneteléhez.

Azt reméltem, hogy az idő múlásával könnyebbé válik a teher, hogy megszokom a hiányát, eltávolodik tőlem és elvész az érzelem, elmúlik, akárcsak egy gyönyörű átok, de nem. Egyre jobban láncol hozzá, a hiányérzet és a vágyakozás is egyre erősebb lesz. Nem tudom meddig fokozódik még. 

- Kisasszony? – hozott vissza a valóságba egy fiatal női hang. A szemeim gyorsan kipattantak és felkaptam a fejem a többszöri szólításra. – Meghoztam a rendelését. – tette le az asztalra elém a csészét. A lakkozott asztalon a porcelán megkoccant, ahogy letette. Halkan megköszöntem a szolgálatát és mohón belekortyoltam egyet az csésze tartalmába.

Szétnéztem magam körül és rá eszméltem, hogy rajtam kívül senki nem magányosan ücsörög az asztalnál. Mindenki a párjával, vagy a barátaival érkezett kivéve engem és egy öreg nénit. Végig néztem a gyönge kis testén, réteges öltözékben volt, kezeit a forró csészével melengette, majd ő is megízelte a kávéját. Az ujjain aranygyűrűk díszelegtek, talán ezzel próbálja palástolni a ráncosodó, öreg kezeit. Magányosnak tűnt, talán már meghalt a férje, vagy sose volt. Mikor észrevette, hogy őt méregetem halvány mosoly ült ki az arcára, mintha csak annak örülne, hogy valaki észrevette őt. A tekintetem a falon lévő órára meresztettem, több mint negyed órája jöttem el a kórházból és máris aggódás lépett fel bennem. Vajon Sue és Mack jól meg vannak együtt? Az elmémet elöntötte a kíváncsiság, talán még túl korai ilyenekre gondolni, de elképzeltem őket együtt és tökéletes párost alkotnának. Már az első pillanattól fogva szikrázott a levegő köztük, talán tényleg létezik szerelem első látásra.

Visszagondoltam arra, amikor először láttam Louist, akkor még azt gondoltam róla, hogy egy beképzelt ficsúr, nulla ésszel, akit nem érdekel semmi más csak a nők és a versenyzés szenvedélye. Egyáltalán nem szimpatizáltam a piperkőc megjelenésével, a szépfiús, tenyérbemászó mosolyával és a jellemével. Köztünk szóba se jöhetett az első látásra szerelem. Nem volt rajta kívül még egy olyan ember, aki ennyire fel tudott volna bosszantani engem, mint ő. A viselkedése annyira megváltozott, hihetetlen, hogy mennyi minden változhat ennyi idő alatt. Az a személy, aki megmagyarázhatatlan utálatot keltett bennem, pont ő vált nekem a legfontosabb emberré az életemben? Ahogy megismertem őt már képtelen voltam őt gyűlölni, sőt szánom az időt, amit elfecséreltem a felesleges gyűlölködésre. Megismertem őt, és megszerettem.

Az utolsó korty kávét kortyoltam le, majd letettem a csészét a kistányérra, úgy, ahogy a kiszolgáló hozta nekem.

Összehúztam magamon a pulóveremet és a szemem sarkából láttam, ahogy az öreg nő engem figyel, ahogy kilépek a kávézóból.

Megszoktam a rohanást. Amint kiértem az utcára, gyors léptekkel kezdtem el megközelíteni a kórházat. Az életem egy gyors tempót vett fel, ahol már nincs határ az este és a nappal között, teljesen elveszettem az időérzékem. Olyankor szoktam virrasztani, amikor más emberek pihennek, alig eszek és a fejemet elönti a rengeteg felesleges aggodalom.

A kórházban felérve, természetemből adódóan először hallgatózni kezdek, nehogy valami fantasztikus témát szakítsak félbe Sue és Mack között, de nem hallottam mást csak Sue nevetgélését, így óvatosan benyitok az ajtón. Egymással szemben ülnek, mindkettőjük arcán egy széles vigyor terül el, ahogy elmerülnek egymás tekintetében, szinte kérdéses volt az is, hogy észrevették-e, hogy megérkezem, így megpróbálom felhívni magamra a figyelmet.

- Megjöttem – mondtam és az volt az első, hogy szemügyre vegyem Louis-t. – Köszönöm, hogy vigyáztatok rá egy kicsit – túrtam bele a hajamba, majd hálás pillantásokkal köszöntem meg nekik a kis pihenést, amit kaptam.

- Igazán nincs mit. Nekem is jól esne egy kávé… - mondta Mack, majd Suera pillantott. – Velem tartasz? – nézett rá a barátnőmre, aki örömében köpni-nyelni nem tudott.

- P…persze! – dadogta. – De… Nem szeretném magára hagyni Deborah-t sem, szóval, ha nem baj, akkor talán máskor – mondta csalódottan Sue és látszott rajta, hogy igazán elszeretne menni Mack-kel, csakis a jó szándék tartja vissza attól, hogy magamra hagyjon engem.

- Ugyan már! – csattantam fel. – Menjetek nyugodtan, megleszek valahogy, Katniss úgy is hamarosan érkezik – szabadkoztam, hátha sikerül őket összeboronálnom.

Nem is kellett több győzködés, ahogy jöttek, olyan hirtelen el is mentek, én pedig újra minden figyelmem Louisnak szenteltem.

Gyakran felejtettem rajta a tekintetem, rengetegszer forognak a gondolataim körülötte. Kívánom a közelségét és szeretnék minél közelebb kerülni hozzá. Végig néztem rajta, majd megérintettem a kézfejét, rémültem éreztem, mennyire vágyom rá.

Leültem az ágya szélére, eszembe jutottak az orvos szavai.

Lehetnek fájdalmai, amiket csak a fájdalomcsillapító enyhít. Spontán mozdulatok előfordulhatnak, külső ingerekre a szemüket is kinyithatják. Grimaszolhatnak, sírhatnak és nevethetnek is.

Hirtelen ötlettől vezérelve ejtettem ki a nevét.

- Louis – szóltam neki és abban a pillanatban megakadt a levegő a tüdőmben.