Milliószor elképzelt pillanat

Halihó Mindenkinek! :D 

Sok-sok kihagyás után végre sikerült megírnom a várva-várt részt. Nem mennék bele szabadkozásokba és nem tudnám megmagyarázni, hogy mostanában miért nem kap el az ihlet gyakrabban, talán a kevesebb időm a magyarázata.

Viszont azzal az ötlettel drukkoltam elő, hogy szeretnélek Titeket is megismerni közelebbről, ezért létre hoztam egy Ask fiókot, amit IDE kattintva el tudtok érni. Forduljatok hozzám nyugodtan bizalommal, ha van kérdésetek vagy esetleg lenne szükségetek valamiféle segítségre.

Nagyon szívesen fogadok továbbra is véleményeket a részekkel kapcsolatban, szóval ne felejtsetek nyomot hagyni magatok után a komment részlegben.

Nem is húznám tovább az időtöket, jó olvasást és szép estét kívánok Nektek! :)

Háromszor dörzsöltem meg a szemem, hogy tényleg az történt- e, amit láttam. A szívverésem megsokszorozódott és úgy éreztem a nagy meglepődöttség miatt talán meg is állhatott volna. Tizenkilenc hosszadalmas nap után Louis nagyon lassan résznyire nyitotta a szemeit, mintha csak egy mély álomból kelt volna fel. A rég látott szempárt újra nyitva volt. A tekintetünk összevillant, amitől biztossá vált bennem, hogy nem csak képzelődök. Bárhol megismertem volna ezt a szempárt, összetéveszthetetlen. Üveges tekintettel válaszolt a körülötte lévő világra, látszott, hogy nem volt tisztában még azzal, hogy hol volt, átnézett rajtam és a falakon is, olyan volt, mintha a nagy sivár semmibe meredt volna, leolvashatatlan érzésekkel az arcán.

Nem rég még bosszús voltam, átkoztam a földet, amiért elvette őt tőlem. Haragudtam mindenre, ami csak okolható volt a baleset miatt, Andrewra és Lukera, az altatóval teli vizes palackra, és Istenre. Bosszúért kiáltottam mindenkinek és mindennek, mérges voltam a világra, de legfőképp magamra, amiért nem voltam ott, hogy megakadályozhassam.

Attól tartottam, hogy sosem kapom őt vissza. Bármennyire is erőlködtem, hogy ne gondoljak ezekre, nem azért küzdöttem, hogy elfelejtsem őt, hanem, hogy visszakaphassam. Álmatlan éjszakákon attól rettegtem, hogy talán egy bizonyos idő elteltével, az agyam szitaként szűri át az emlékeimet és nem tudom majd felidézni pontosan a szeme színét, a bőrének hűvös érintését, a hajának pontos árnyalatát.

Belenéztem a szemében és elfelejtettem a gondolataim fonalát, egyszerre zúdult rám minden érzelem, lepergett előttem újra a megismerkedésünk, a csókjaink, az együtt töltött percek, a baleset, a fájdalma és a fájdalmaim.

Remegő kezeimmel körülöleltem az arcát, de az örömkönnyek belém fojtották a szót, nem tudtam neki elmondani, hogy soha többet nem akarom, hogy lecsukja a szemeit ennyi időre.

Rövid csókot nyomok az ajkaira, nem viszonozta, mégis milliónyi hormon szabadult fel bennem és éreztem, ahogy lüktetni kezdett a vér a vénáimban. A tarkójára csúsztattam a tenyerem és növeltem a köztünk lévő távolságot, hogy újra a szemébe tudjak nézni. A homlokunkat összeérintem és lecsukom a szemem, hogy hálát adhassak röviden az égnek, amiért visszakaphatom őt, akár pár percre is. Ezernyi kérdés fogalmazódott meg bennem, és ha tehettem volna, az összeset egyszerre tettem volna fel neki. Tudni akartam, hogy mit érzett, fájt-e neki, hallott- e engem, mikor hozzá beszéltem? Vajon tudja, hogy mennyire aggódtam és hány könnycseppet ejtettem érte? Tudatában van vele, hogy mennyire szereti a családja? Hány ember aggódta magát betegre miatta? 

- Sose ijessz meg ennyire többé – suttogtam és újabb puszit nyomtam a szájára, mielőtt elszakadtam tőle, hogy orvosért siessek.

Amilyen gyorsan csak tudtam előkerítettem Louis orvosát és együtt rohantunk vissza a kórterembe. Ahogy Dr. McArty megpillantotta Louis-t, halványan elmosolyodott és előhalászta a zsebéből a miniatűr méretű kis zseblámpáját, közelebb lépett az ágyhoz és a szemébe világított, hogy leellenőrizze Louis pupillareflexét.

Az éles fény miatt hunyorogni kezdett először, majd tisztán látszódott, ahogy a pupillája összeszűkül a fényhatásra.

Az orvos elővett egy tollat és Louis orra elé tartotta.

Dr. Mcarty körözni kezdett a levegőben a tollal, Louis pedig követte a szemével a végét, mintha csak egy repülő rovart figyelne, ahogy a szobában repdes.

A tekintete cikázott ide-oda, amíg az orvos el nem vette előle a tollát.

- Tökéletesek a reflexei, ami arra utal, hogy az agyban nincsenek károsodások – fordult felém az orvos. – Minden azt tanúsítja, hogy Louisnak nagy esélye van arra, hogy teljesen felépül, semmiben nem kell majd nélkülöznie – folytatta a doki, mire az én arcomról újra folyni kezdtem az öröm könnycseppjei a szavak hallatán. Szaporán törölgettem az arcom a pulóverem ujjával, hiszen elegem volt a könnyekből egy időre. 

A végig imádkozott éjszakáimnak talán volt értelme, minden aggodalmam porrá hullt és már csak a tudat maradt, hogy minden rendben lesz. 

Talán túl türelmetlen voltam Louis-val szemben, de máris a hangja után sóvárogtam, bármit megtettem volna, hogy hallhassam tőle, hogy minden rendben van vele. Önző dolognak éreztem magamtól, de azt akartam, hogy megnyugtasson engem, hogy nem marad örök életére néma.

- Miért nem szólal meg? – bukott ki belőlem hirtelen a kérdés és epekedve vártam az orvos válaszát.

Dr.McArty kicsit szórakozottan nevetett fel, mintha valami hatalmas butaságot kérdeztem volna tőle, mintha a válasz magától értetődő lenne. Egy pillanat alatt éreztem magam ostobának és összeharaptam az ajkaim, nehogy újra buta kérdéseket tegyek fel, és értelmetlenségeket fecsegjek.

- Ne feledje el, hogy ez még közel sem az ébredés ideje, ez még csak az ébredezés. Várnunk kell, mire újra megszólal, vagy arra, hogy lábra álljon. Eltelik egy kis időbe, mire teljesen felébred, ebből a mély kábulatból – nyugtatott meg az orvos azzal, hogy ilyenkor normális ez az állapot. 

- Mégis mennyi idő lehet pontosan, mire megszólal? – tettem fel az újabb kérdést, hiszen a kíváncsiságom nem engedte meg, hogy befogjam a számat. Mindenről tudni akartam, amihez Louisnak köze lehet. 

– Mindegyik kómás beteg története más egy kicsit. Hallottunk már olyan esetekről, amikor a betegnek elég volt fél óra, ahhoz, hogy mindenre tökéletesen vissza tudjon emlékezni, egy másik kómásnál viszont napokat kellett várni. Ez általában attól, függ, hogy milyen mértékben sérült a beteg agya. Sőt, voltak már olyanok is, akik soha többet nem szólaltak vagy álltak lábra - magyarázta az orvos, mire a gyomrom összeszorult az utolsó tapasztalat hallatán. – De ne féljen! Louis még fiatal és erős, nem valószínű, hogy pont vele történik ez meg – mosolyodott el kedvesen az orvos, majd a nagy fekete keretes szemüvegét visszatolta az orrnyergére és folytatta a vizsgálatot. 

A kezem jég hideg volt és nyirkos az izgalomtól, úgy remegett, hogy attól féltem, hogy a doki is észreveszi és leszedál engem valami nyugtatóval, de mégis megfogtam Louis kezét, ő pedig nagyon lassan felém fordította a fejét. A tekintete nyugodt volt, de mégis sokatmondó. Úgy nézett a szemembe, mintha egy nyitott könyv lenne, a lelkem mélyére látott, amitől megdermedtem. Olyan irreálisnak tűnt, ami történt, számomra ő még mindig mély álomban fekszik, és nem tudom ilyen hirtelen megszokni, hogy újra velem van, éppen úgy, ahogy a hiányát is nehéz volt megszoknom. A mozdulatai nagyon lassúak és gyengék voltak.

- Felírom a kartonjára az új diagnózist – firkált a lapra, valami olvashatatlan betűtípussal néhány sort Dr. McArty. – Hamarosan beküldök egy nővért, hogy lecserélje Louis kötéseit és lekapcsoljon néhány gépet, amire már nem lesz szükség – vette a kezébe a fekete kis noteszát. – Ha bármi gond adódna, akkor nyugodtan szóljon nekem – biztatott az orvos.

- Köszönöm doktor úr – nyögtem ki óvatosan, de le se vettem a szemem Louis-ról, miközben Dr. McArty elhagyta a kórtermet.

Kettesben maradtam Louis-val és kötelességemnek éreztem, hogy hozzá szóljak, de képtelen voltam, a gondolataim megtöltötték az elmém minden egyes szegletét, ahol csak értelmes mondat születhetne. Kicsit leguggoltam, hogy egy szintre kerülhessek a kába tekintetével.

- Felhívom a húgodat, Katnisst – úgy artikuláltam, mintha csak egy kisgyerekkel beszélnék, aki most tanulja a szavakat és még nehezen érti meg.

Emberi mivoltomból adódóan, felmerült bennem a lehető legrosszabb, amit csak el tudtam képzelni. Lehetségesnek tartottam, hogy talán Louis már nem is emlékszik rám. Mi van, ha semmiről nem tud az eddigi életéből? Talán elfelejtett mindent – velem együtt – és egy teljesen új Louis-t kapok vissza, aki széttépi az összes eddigi emlékemet és új életet kezd majd nélkülem. Rettegtem a helyzettől, de mégis elhessegettem a negatív gondolatokat, hiszen azon kaptam magam, hogy másra már nem is tudok koncentrálni. Most boldognak kell lennem, hiszem megtörtént a csoda, amire a baleset óta eltelt tizenkilenc napja vártam.

Louis tekintete egyre érdeklődőbb lett, elkezdte szemrevételezni a szobát, és a mellette lévő gépeket.

Kezemmel eligazgattam a kócos mogyoróbarna tincseit, és közelebb húzódtam hozzá. Az ajkaim szinte a füléhez értek, a nevét suttogtam egyszer, kétszer. 

A szívem veszélyesen hevesen vert, az ujjaimat egymásnak szorítottam, hogy ne remegjek. Összefeszítettem a fogaimat, hogy ne remegjen az állam. Letöröltem az arcomról az érzelmeket, de bármilyen erősen próbálkoztam, képtelen voltam lelassítani a mellkasom gyors, monoton dobogását. Pislogtam, kezemet a mellkasára csúsztattam, de nagyon finom mozdulatokkal, nehogy fájdalmat okozzak az égési sérüléseknek, és ezzel neki is.

- Milliószor – mondom halkan. Nagyon halkan. – Milliószor elképzeltem már ezt a jelenetet magam előtt, de átélni sokkal lehetetlenebb érzés.

Lassan szótlanul behunyta a szemeit. Minden, ami összetört bennem, most újra ép lett. Lassúakat pislogott, én pedig attól tartottam, hogy újra mély álomba zuhan, pedig még negyed órája sem volt, hogy visszakaptam őt.

Puszit nyomtam a fülére és felegyenesedtem, mire újra kinyitotta a szemeit és engem kémlelt. 

A táskámból kivettem a telefonomat, és gyorsan tárcsáztam Katniss számát, aki pár csörgés után fel is vette.

- Szia Deb. Körülbelül negyedóra múlva ott leszek – csendült fel a vékony hangja a vonal másik végén.

- Katniss, nem fogod elhinni mi történt – mondtam, miközben Louisra pillantgattam az egyik szememmel. Az arcomon levakarhatatlan mosoly jelent meg. Olyan erősen szorítottam egymásnak a fogaim, hogy attól tartottam, kitörtnek. – Louis felébredt a kómából – tértem rögtön a lényegre, mire pillanatokig nem is érkezett válasz.

Hallottam pár nehéz, hitetlenkedő lélegzetvételt. Eltelt egy újabb örökkévalóságig tartó pillanat, mire akadozva kezdett el beszélni.

- É-és rendben van? Az orvosok mit mondtak? – tett fel kismilliónyi kérdést kapásból. 

Halkan és visszafogottan nevettem el magam, hiszen természetesnek tartottam az aggódó reakcióját. Finoman a szavába vágtam, hiszen továbbra se fejezte be a felesleges kérdéseit.

- Jól van. Ne aggódj most miatta – nyugtattam meg. - Megkérhetnélek, hogy értesítsd róla a szüleidet? Amint lehet, siessetek be a kórházba. Azt hiszem, jót tenne neki, ha minél több ismerős arcot láthatna most maga mellett – kértem Katniss segítségét.

- Rendben. Azonnal felhívom őket, és amint tudunk, ott leszünk. Körülbelül negyedóra múlva érkezünk – hadarta el gyorsan. – Nagyban megkönnyítené az utazásomat, ha nem lenne ez a rohadt dugó a főúton, karambol volt két idióta miatt és áll a sor már órák óta – panaszolta el Katniss, biztos voltam benne, hogy a türelmetlensége miatt a kormányt verdesi. – De most leteszem Deb, minél hamarabb felakarom hívni aput, hogy ott lehessünk Louis-val. – A hangja tele volt lelkesedéssel és tudtam, hogy ő is mindennél jobban várja, hogy végre láthassa Louis-t. 

- Köszönöm Kat – mondtam röviden és letettem a telefont, hiszen epekedve vártam, hogy visszatérhessek Louis-hoz.

Oldalasan leültem az ágyára. Abban a pillanatban annyival is megtudtam volna elégedni, ha csak nézhetem őt meg a gyönyörű szemeit. Sokat fogyott a kóma ideje alatt és ez meg is látszott rajta, az arca sokkal beesettebb volt és a járom csontjai és kiugróbbak voltak, mint azelőtt.

Megérintettem a kezét és az ajkaimhoz érintettem az ujjbegyeit, majd mindegyikre egyenként nyomtam puszit. Elnyílt ajakkal figyelte, ahogy az ujjai találkoznak a puha szám simogató érintésével. Nem akartam kényszeríteni, vagy megkérni, hogy beszéljen mégis csak ezen járt az eszem.

A türelem volt most a számomra a legfontosabb gyógyír, megtanultam várni. Megnyaltam a szám szélét és tudomásul kellett vennem, hogy ennyi idő elteltével még az ujjai is átvették a kórház ízét. Minden porcikám az ő közelségére vágyott, olyan közel akartam lenni hozzá, hogy a testünk minden egyes szeglete érintkezhessen egymással, de nem akartam neki fájdalmat okozni.

- Már szinte elvesztettem a reményt, de még félholtan fekve is megtaláltad a módját, hogy bennem tartsd – suttogtam. – Most már vége van ennek a rémálomnak, érzem – mondtam halkan. Nagyon halkan. – Mondd, nehéz volt lélegezned? Voltak kibírhatatlan fájdalmaid, igaz? Volt, hogy annyira fájt, hogy azt hitted itt a vége? – Beharaptam az ajkaim, hiszen csak szótlanul pásztázta az arcom és nem felelt nekem. Az arcán keserűség tükröződött, bár nem tudtam eldönteni, hogy csak én látom-e rajta. Könnyek gyűltek a szemembe, hiszen mind végig arra gondoltam a kóma ideje alatt, hogy ő szenvedett vajon? A szemem erős csillogása, elhomályosította látásom, mintha füst ment volna a szemembe, pont, mint a baleset napján a kigyulladt kocsi lángjaiból származó füst, ami megvakított. – Te is sokszor vesztetted el a reményt? – a tüdőm veszettül zihált és bármelyik pillanatban úgy éreztem, hogy zokogásban fogok kitörni.

A kezeim közé zártam az arcát, amin még mindig látható volt néhány halvány zúzódás foltja. Elvesztem a tekintetében, elképzeltem, hogy a pupillája, olyan, mint a tátongó űr, teli milliónyi csillaggal és titokkal, amit még ember nem fedezett fel rajtam kívül. Elsőként nyertem betekintést a két beszédes szempárba, ami ezer titkot rejtett magában és rengeteg megválaszolatlan kérdést követelt.

Egyetlen pislogás zökkentett vissza a valóságba. A kórházba, vissza az ágyra, ahol ő fekszik, én pedig ülök mellette. 

Rohanó léptek zaját hallottam. Nem aggodalmaskodó léptek voltak, hanem lelkesek és vidámak. Amikor az ember ennyi időt töltött el egy kórházban megtanult különbséget tenni, még e között is.

Eleresztem Louis arcát és három ember robban be az ajtón lihegve, kifulladva.

- Jöttünk, ahogy tudtunk – kezdett bele Katniss, de mikor megpillantotta Louist elakadt a szava. Hasonló reakciók érkeztek Olivertől is.

Ahogy Louis és Adaline tekintete összevillant biztossá vált bennem, hogy nem az enyém lesz az első szó, amit Louis kiejt majd a száján.

Az aggodalommal telt asszony rögtön a betegágy mellé sietett és hitetlenkedve végig tapogatta Louis arcát, mintha nem akarná elhinni, hogy ez tényleg megtörténik. Felébredt a fia, és nem veszítette el őt. Kitartott. Azon gondolkoztam, hogy vajon Louis-t mi hajtotta előre? Az, hogy betartsa az ígéretét és ellátogasson az édesanyjához? Talán ez a befejezetlen ügy nem hagyta őt nyugodtan belehalni a sérülésekbe.

Louis ajkai elnyíltak egymástól és tudtam, hogy ez az a pillanat.

A torkom akárcsak egy pikkelyes hüllő. Száraz. Érdes.
Képtelen voltam levegőt venni, még attól is féltem, hogy olyan hangosan veszem a levegőt, hogy nem hallom majd, amit mondani próbál. 

- Sajnálom Anya – szólalt meg Louis erőtlen hangon, én pedig belehaltam az érzésbe, ahogy a hangja körül ölelt, és megnyugtatott.
Akadozva préseltem ki a tüdőmben rekedt levegőt és zuhanásszerű érzés fogott el, megszédültem, de hamar sikerült megtalálnom az egyensúlyi helyzetem. 

Láttam, ahogy Louis egy nagyot nyelt, lehet, hogy gombócot érzett a torkán, bár erről tudomást sem sejtetett.

Katnissel nagyon közel álltunk egymáshoz, a lélegzetvételéből hallottam, hogy neki is nehezen megy a levegőhöz jutás.

Oliver mindig szigorú tekintete is lágyabb volt a szokásosnál. Azon gondolkoztam, mi járhatott a fejében, amikor meghallotta Louis hangját. Mennyi emlék, érzés szabadulhatott fel benne is, talán még az is megfordult a fejében, hogy férfiasabb lett a hangja a fiának, mióta utoljára beszélgettek egymással. 

Adaline Louis kezéért nyúlt és kicsit megszorította.

- Semmi baj kisfiam – törölt le egy kövér könnycseppet az idősödő arcáról Adaline, majd egy keserű mosoly terült szét az arcán, ahogy próbálta elfojtani következőt.

- Csak épülj fel, kérlek.