Emlékezz rám

Halihó Kedveskéim! Megérkezett a várva várt új rész!

Remélem a sok késés ellenére nem pártol el mellőlem senki. Nagyon közel vagyunk ahhoz, hogy hetvenen legyünk a blogon, de egyenlőre marad az a bizonyos pajzán hatvankilences szám, amit nagyon köszönök. Sajnos tudom jól, hogy az utóbbi részek elég negatív hangulatúak voltak, az ilyen negatívumot sugárzó részeket néha nehezemre esik megírnom, szóval általában ezért történnek a kisebb- nagyobb késések. Nehéz ennyi részen keresztül megtartani a drámai hangulatot, mégis igyekeztem. Remélem ettől a kis érzelmi kisüléstől eltekintve mindenkinek tetszik majd a rész. Köszönök mindent, azoknak akik veszik a fáradságukat és leírják nekem a véleményüket, sokat jelenet ez nekem, hogy visszajelzéseket kapok. Nem is koptatnám tovább a billentyűzetet, jó olvasást kívánok mindenkinek! :) 

Percek teltek el, mindenki csendben volt és csak Adaline halk szipogása volt hallható a szobában.Olyan csönd uralkodott, hogy mindenki félt bármit is mondani. A hosszas hallgatást az ajtó nyitódása zárta le.

Dr. McArty dugta be a fejét az ajtó mögül, majd nagy örömmel nyugtázta, hogy Louis családja is bent van.

- Kérném a családot, hogy jöjjenek velem, szeretnék mondani néhány dolgot, ami fontos lehet a jövőben, valamint alá kellene írni néhány papírt – magyarázta McArty én pedig önkénytelenül is összekulcsolom a kezeimet, mikor eszembe jut, hogy nem tartozok Louis családjához, így én nem mehetek velük.

- Maradj itt addig Deb, rendben? Később mindent elmesélek, amiket az orvos mondani fog – tette a vállamra a kezét Katniss, majd széttárta a karját, hogy megölelhessem.

Erős parfümének illata csapott meg az ölelkezés közben. A hátamat simogatta, majd eleresztett, ami után megigazította a hajam. Megszorította a kezem, hogy nézzek a szemébe. Eszembe jutott, hogy utoljára Louis szemébe néztem bele. Testvérek révén némi hasonlóságot láthattam a tekintetükben. 

- Tudom, hogy mire gondolsz – mondta Kat, de én csak nagy szemekkel pislogtam rá, hiszen fogalmam sem volt, hogy miről beszélt. – Azt hiszed elfelejtett téged, látszik rajtad, hogy rettegsz a gondolattól, de én látom Louison, hogy rengeteg mondanivalója van számodra, csak kell neki egy kis idő. Maradj türelmes, Deb – suttogta Katniss, hogy csak én hallhassam, amit mondd. 

Pár pillanatig még rajtam marasztalta a pillantását, de a kezei elszakadtak tőlem. 

- Köszönöm – motyogtam. 

- A kis hölgy addig maradjon itt, beküldök egy nővért, hogy cserélje Louis kötéseit – mondta dr. McArty, mire mindketten rákaptuk a tekintetünket. Amint kiejtette ezt a mondatot a száján egy fehér ruhás középkorú nő lépett be az ajtón. Unott, rideg tekintettel tolta maga előtt az állványos kocsit, lerítt róla, hogy egy nap legalább milliószor végzi el ugyanazt a munkát. A kis gurulós szerkezeten rengeteg vatta volt, steril kötések, fertőtlenítők egy tál víz valamint egy csipesz. 

Katnissék elhagyták a szobát, így csak hárman maradtunk bent. 

A nővér az ágyához ment, kitakargatta Louis-t és felfedte kötésekkel teli mellkasát. A rengeteg fogyás miatt Louis bordái tisztán kirajzolódtak, a hasfalán a kormány ütésnyomának lilás bevérzései éktelenkedtek. A nővér egy olló segítségével könnyedén levágta a vérrel átáztatott kötéseket, ezzel láthatóvá téve a borzasztó égési sérüléseket. Louis arcán láttam, ahogy elrettent a sebei láttán, tudtam, hogy mennyire fontos neki a külseje és hatalmas traumaként érte az, hogy a saját szenvedélye ezt tette vele. Gyomorforgató látvány volt, ahogy a beforratlan hegekbe beletapadt a vatta. Percekig elképedve kémlelte a mellkasát, majd a nővér a kezébe vett egy vattát és alaposan átitatta fertőtlenítővel. A másik kezében a csipeszt tartotta. 

Rezzenéstelen arccal kezdett bele a dolgába a nővér, mit sem törődve azzal, hogy fel van-e készülve rá Louis. 

Egy hosszú gézdarabot húzott le a nyers sebről, mire meghallom Louis szapora lélegzetvételeit, összeszorított fogakkal próbálta elfojtani a kínlódó nyögéseit. A fájdalom villámcsapásként hasított belé, mikor a nővér a mellkasára nyomta a vattát. Felszisszent, majd hosszan, akadozva szűrte át a levegőt. Különös dolog a fájdalom. Hirtelen jön és az ember nem tud mit tenni ellene, csak várja, hogy elmúljon. Nincs rá magyarázat, nincs semmi értelme. Nagy lélegzetet vett és várt, hogy a nővér leszedje a következő gézdarabkát is. A tekintete elevenebbé vált, a visszafojtott levegője azt jelentette, hogy még él. Minden egyes gyötrelmes elfojtott ordításnál szinte én is érzem a fájdalmát. Lüktető érzést éreztem a bordáim között, ahogy láttam, hogy némelyik sebén még mindig nem állt el a vérzés. Minden egyes másodperccel fokozódott a fájdalma, először még csak sziszegett, majd ordításba fajult át. 

Bárcsak azt mondhatnám, hogy Louis Tomlinsonnak egyszer sem rendült meg a bátorsága és végig erős maradt, de nem így volt. 

- Iszonyatosan fáj – zihálta és szorosan összezárt szemekkel próbálta átvészeli a kínlódó perceket. 

A felébredése óta ez volt a második mondat, ami elhagyta a száját. Teljesen összetört belül ez a két szó. Elakadt lélegzettel próbáltam legyűrni a torkomon akadt gombócot. Az ő fájdalma a lehető legnagyobb lelki nyomás volt számomra. 

Nem akartam, hogy Louis gyengének lásson, mikor nekem kéne őt támogatnom. Nem akartam csalódás lenni, aki olyan gyenge, hogy más fájdalmán is elsírja magát, ahelyett, hogy segíteni tudna a lélekjelenlétével. Csak összetörve álltam ott, mint egy rakás szerencsétlenség, és bámultam a magatehetetlenül szenvedő fiút az ágyon. 

Résnyire nyitott szemeiből sugárzott a gyötrelem és nem bírtam tovább, hátrálni kezdtem pár lépést az ajtóig, majd gyorsan elhagytam a szobát. 

A rettentő hangokat még a falak se tompították, tisztán hallottam Louis-t, ahogy szenved. A hasam görcsbe rándult, ahogy erőteljesen tört ki belőlem a zokogás újra. Azt hittem az ébredése után minden sokkal könnyebb lesz, de hiba volt magam efféle ábrándok közé sodorni. Akkor tudatosult bennem, hogy még csak most jött el a neheze. A szám elé tettem a kezem, hogy véletlenül se hallatsszon be a keserves sírásom hangja. Forró könnyek égették az arcom, mikor kinyílt a kórterem ajtaja. Először csak az állványos kiskocsi kerekeinken nyikorgó hangját hallottam meg, majd a rengeteg véres vattát, ami Louis-tól származott. A tekintetem ütközött a nővér szemeivel, de ugyanolyan mozdulatlan arccal reagálta le a dolgokat, mint eddig is. Fogalmam sincs, hogy lehet valaki ennyire immunis az őt körülvevő szenvedésre. Táskás szemei voltak, amiben egy csepp együttérzést se találtam. Mit sem törődve velem, tovább sétált, majd eltűnt a folyosó végén. 

Sietve letörölgettem az arcomról a könnyeket és beléptem a szobába. Tisztában voltam, hogy látszik a szememen, a mellkasom gyors fel-leemelkedésén, és a kipirosodott orromon, hogy odakint bőgtem, de Louis megértő tekintettel nyugtázta a reakciómat. 

Teljesen le volt izzadva, a haja a homlokának tapadt és szaporán vette a levegőt. Szemeimmel követte a lassú lépéseimet és mikor már mellette álltam, nagyot nyelt. 

- Louis, mondd, hogy nem felejtettél el – kértem erőtlen hangon. 

Nyugalmat kerestem nála, hiszen már nem bírtam tovább a bizonytalanságot. Lehunytam a szemem, hisz a hosszas hallgatás nem sok jót sejtetett. Szeretem a csendet, de akkor megölt. Nem tudtam volna szembesülni a helyzettel, hogy elfelejtett. Másodperceket kellett várjak a válaszára és azt hittem már, hogy soha nem válaszol, de ekkor karcos hangja törte meg a szoba csendjét. 

- Emlékszem rád, Debbie – nyúlt a kezemért és közelebb húzott magához, hogy megölelhessen. Az ismerős becenév felidézi bennem az összes közös emlékünket. Óvatos vagyok, hiszen tudom, mennyire fájnak a sebek a mellkasán. Egy kis rést hagyok közöttünk, ami elhatárol bennünket egymástól. Az a rés pedig a fájdalom. – Hogy lehetsz ilyen buta, hogy azt hiszed, eltudnálak felejteni? – kérdezte, én pedig szinte elolvadtam a karjaiban a szavai hallatán. Próbáltam magamhoz láncolni és soha véget nem érővé tenni a pillanatot, de bármint is tettem, a pillanat akkor is csak pillanat maradt, nem pedig örökkévalóság. Nem gondoltam a múltra és nem keseregtem a jövőn, csak az adott perc számított. 

Lassan megszüntettük a hosszú ölelést és visszacsöppentem a valóságba. 

- Mindenre emlékszel? – tettem fel újra egy kérdést, mire nagyon halvány, fáradt mosoly jelent meg az arcán. Féltem a válaszától, hogy talán mégis akad olyan terültet a memóriájában, ami hiányos. Ott akartam vele folytatni, ahol abba hagytuk. Nem szerettem volna, ha akár csak egyetlen emlék is törlődött volna. 

- Mindenre – bólintott egyet, mire nyugodtan préseltem ki a bent rekedt levegőt magamból. Újabb kérdéseket sorakoztattam elé, amik már régóta foglalkoztattak. 

- Mikor kómában voltál hallottad, amiket neked mondtunk? – kérdeztem, és ekkora döbbentem rá, hogy olyan vagyok, mint egy borzalmas, idegesítő négy éves, aki minden lehetséges dologra rákérdez. 

- Igen, és Debbie, borzalmas a hangod – nevetett fel Louis, de a zúzódások miatt, még a nevetés is fájdalommal járt. Felszisszent, és a mellkasához kapott gyötrelmes arcot vágva. 

Sajnáltam őt és enyhíteni akartam a fájdalmán, de képtelen voltam rá. El kellett fogadnom, hogy nem születtem se varázslónak, se pedig tündérnek. 

- Nem hiszem el, hogy még csak most ébredtél fel a kómából, de máris ekkora tuskó vagy – röhögtem én is a ronda viccén, amit képtelen voltam neki komolyan venni. 

Felidéztem magamban a remény érzetét, mikor a baleset óta először adott életjelet magáról. 

Büszkeséget éreztem Louis iránt, hogy kitartott és a nagy fájdalmak ellenére is a gyógyulás reményében tartott. 

Közel hajoltam hozzá, miközben tartotta velem a szemkontaktust. Rövid, esetlen csókot váltottunk, és akkor tudatosult bennem, hogy úgy néztünk ki, mint két kamasz, akik között épp most csattant el az első csók. Akármennyire is tűnt amatőrnek, soha nem felejtettem el, soha nem fogom tudni kitörölni az emlékezetemből, sem azt, akitől kaptam. Újra az ajkamat kereste, olyan erővel törtek rám az érzések, hogy a lélegzetem is elállt. Üres ostoba gondolatok kavarogtak a fejemben. 

- A baleset pillanataira is emlékszem – döntötte nekem a homlokát. Lehunytam a szemem, ahogy az emlékeim újra levetítették előttem a balesetet. Hallottam, ahogy szaggatottan vette a levegőt, mert elmosolyodott. – Azt hiszem, tartozok még valamivel, amit nem tudtam elmondani, mert épp kómába estem egy kis időre – nevette el magát halkan Louis, de aztán újra komollyá vált – ,de… szeretlek Deborah Hills – ejtette ki a száján azt a szót, amit sose hallhattam még tőle.Alig hittem el, hogy Louis képes volt ilyen nyíltan kimondani ezt a szót, mindig csak tettekben tudta megmutatni, most azonban olyan egyszerűen mondta ki, mintha már régóta eltervezte volna fejben ezt a jelenetet. Ezernyi pillangó kelt életre bennem. A szaggatott mondtatok között apró csóknyi szüneteket tartottunk. – Te mutattad meg, mit jelent törődni valakivel, és ettől én jobb ember lettem. Szeretném, ha ez tudnád – fogta meg a kezem, végig a szemembe nézve. A komolysága megrémített, sose láttam még ilyennek Louis-t. Elképzelhetetlenül jól estek a szavai, a rengeteg kitartás meghozta a gyümölcsét. Éreztem, ahogy a szemembe könnyek szöktek a szép szavak hallatán. 

- Nem hittem volna, hogy mi egyszer összekeveredünk, és hogy végül ilyen fontos leszel nekem, most nem tudom hova tenni ezt, hogy az elmúlt napokban csak azon járt az eszem, hogy te vajon felébredsz-e.