Mindennél fontosabb

Sziasztok Drágaságaim! :D

El sem hiszem, hogy ebben az évben már nem is lesz több tanítási nap! Élvezzétek ki a szünet minden egyes másodpercét, akinek pedig még vizsgái vannak ezen a héten, annak sok kitartást kívánok! :)
Most viszont áttérnék a blogra. Tudom, elég ritkán sikerül új bejegyzést közzétennem, amiért bocsánatot kérek. Sajnos a szünet alatt is elég kevés időt tartózkodok itthon, de amennyire tőlem telik megpróbálom kimaxolni a szabadidőmet hasznosan és írni Nektek.
Elég rég nem volt már ilyen kérdezgetős részleg szóval úgy gondoltam felteszek néhány kérdést, szeretném, ha minél többen válaszolnátok rá. Nagyban megkönnyíteni a dolgomat egy kis vélemény kifejtés.
Hatalmas meglepetésként ért, hogy hetvenen lettünk a blogon, számomra ez elég nagy előre lépés és ezért nagyon-nagyon hálás vagyok! <3 :)
Továbbra is várom mindenki visszajelzését, jó olvasást kívánok a részhez! 


Louis szemszöge:

Második napja voltam ébren a kórházban, de még mindig gyengének és erőtlennek éreztem magam. Amikor a fájdalomcsillapítók hatása enyhült remegős fájdalmak törtek rám, amikről azt hittem, hogy sosem múlnak el. Az orvosok azt mondták rengeteg pihenésre van szükségem, ezért gyakran maradtam egyedül a kórteremben, ahol nyugodtan tölthettem az időt.

Sok látogatóm érkezett, de nem maradtak sok időre, követve ezzel az orvosok tanácsait. A tehetetlenség érzete borzalmas volt, minden porcikám fájt egy egészen apró hétköznapi mozdulatok során. Fájdalommal járt megigazgatni a takaróm, vagy kitölteni magamnak egy pohár vizet. A tehetetlenség megbénított és szánalmasnak éreztem magam, amiért nem tudok magamról gondoskodni és segítségre szorulok.

Többször is leszívták a tüdőmbe került szennyeződéseket, a füstöt, amit a lángok közül lélegeztem be. Egy műanya átlátszó csövet vezettek le a torkomon, egyenesen a tüdőmig, furcsa érzés volt. Láttam, ahogy a szürkés színű folyadékot kiszívják a tüdőmből, ami megnehezítette a légzésem. 

Debbie visszament a munkahelyére dolgozni, így csak egy nap egyszer tett nálam látogatót délutánonként. Mérhetetlenül hálás voltam neki, azért, hogy a körülmények ellenére is mellettem maradt, tisztába voltam azzal, hogy milyen nehéz volt neki kitartani és, hogy hányszor vesztette már el a türelmét.  Neki köszönhettem azt, hogy újra mellettem állt a családom.

Egyedül feküdtem az ágyamon és a gondolatok cikáztak a fejemben, egyetlen vágyam az volt, hogy láthassam a felvételeket a balesetemről, de hiába kértem bárkit is azt mondták várnom kéne még vele.

A szoba csendjét az ajtó nyikorgó hangja töltötte be. Jeff lépett be rajta, halkan zárta be maga mögött, mintha attól félne, hogy valaki észreveszi, hogy bejött.

Levette a kabátját és az egyik közelebbi székre hajította le. Idegesnek látszott, végig simított a haján és kifújta magából a feszültséget.

Magamban fontolóra vettem, hogy minek köszönhetem a látogatását, hiszen ahányszor eddig találkoztam vele egyáltalán nem tűnt túl közvetlennek velem szembe. 

Elképzelhetőnek tartottam, hogy talán azért jött, hogy bocsánatot kérjen, amiért Debbie és közém furakodott. Lehet, hogy belátta, hogy nincs igaza azzal kapcsolatban, hogy nem vagyok elég jó a lányához. Láthatta, ahogy Debbie napról-napra kitartott mellettem, ez pedig őszinte szeretetre vall.

Mielőtt belekezdett volna a mondani valójába cammogott egyet és összecsapta a tenyereit, mintha valami nagy előadásra készülne.

- Minek köszönhetem a látogatását, Mr. Hills? – tettem fel óvatosan a kérdést.

Felnéztem rá és láttam, hogy ideges, aggódó. Bizonytalan volt benne, miként fogok majd reagálni erre a feltárulkozásra.

- Nézd Louis… - kezdett bele egészen finoman magához képest. – Tudom, hogy az utóbbi időben sok kínlódáson mentél keresztül, de most azért vagyok itt, hogy Deborahról beszéljek veled – ekkorra biztossá vált benne, hogy nem jó kívánságokkal fog bombázni.

- Figyelek – emeltem fel a fejem és vártam, hogy belekezdjen a mondanivalójába.

- Nekem, mint apának borzasztó volt azt látni, hogy a lányom betegre aggódta magát melletted minden egyes nap. Deborah sose volt még ilyen rossz passzban és rettenetesen aggódom érte, hogy ennyire lefogyott ettől a traumától. Azt hiszem túlságosan is a hatásod alatt van – magyarázta Jeff és újra végig szántotta tincseit ujjaival.

- Mit szeretne ezzel mondani nekem? – húztam össze a szemöldököm, hiszen természetes reakciónak számított, hogy Debbiet is megviselte, ami történt. – Tisztában vagyok vele, hogy mennyire hatással vagyok rá, de sose okoznék pont neki rosszat – keltem a védelmemre.

- Nem szeretném, ha ez többször is megtörténne vele. Kérlek Louis, hagyd ki őt az életedből. Túlságosan is csökönyös ahhoz, hogy belássa, hogy neki ez az életvitel túl gyors. Ő dolgozni jött Kaliforniába, nem pedig azért, hogy lesérült autóversenyzők mellett játsszon ápolónőset. Be kell látnod, hogy ő nem hozzád való. Melletted nem tud önmaga lenni. Hozzád valami kis szőke liba illik, akivel tudsz villogni a média előtt, de őt megrémíti ez a rengeteg riporter, akik odakint várják, hogy darabokra szedhessék néhány válaszért – Jeff egyre indulatosabban beszélt, bennem pedig elpattant valami. Egyáltalán nem koncentráltam már a fájdalmaimra. Bántott, hogy Jeffnek részben igaza volt Debbievel kapcsolatban, mégis szabadkozni kezdtem a önmagam védelmére.

- Ne állítsa be úgy az egészet, mintha csak Debbie lett volna az elszenvedője az egész balesetemnek, mert nem így van. Neki is nehéz volt, de már vége van ennek az egésznek. Ne kérjen tőlem lehetetlent, nem tudok ilyen könnyedén eleget tenni a kérésének – emeltem fel a hangom, de a tüdőm felmondta a szolgálatot és erőteljes köhécseléssel jelezte, hogy neki a kiabálás még túl nagy feladat.

Miközben én épp belehaltam a kínzó köhögésbe, ami olyan fájdalommal járt, mintha a tüdőm lángolna Jeff folytatta a prédikációját.

- Nézd az ő érdekeit, te nem tudod neki megadni azt a nyugodt környezetet, amire ő vágyik. Még olyan fiatal, fogalma sincs, hogy mit csinálsz vele – csattant fel Jeff, mire félelmetes csönd lett a szobában.

Még a köhögésem is abba maradt, nagyot nyeltem.

- Mit csinálok vele? – húztam fel a szemöldököm.

- Tönkreteszed őt.

Elakadt a lélegzetem a mondat hallatán. Remegőn egyenetlenül fújtam ki a levegőt magamból és nagyot nyeltem és a számat erősen összepréseltem egyetlen vékony vonallá. Meggyőző tekintete belém égett. 

Kisimítottam a hajam a homlokomról és küszködök azzal, hogy megnyugtassam magam, hiszen igaza volt Jeffnek, annak okoztam a legnagyobb keserűséget, aki sose érdemelte volna meg. 

- Igaza van – ejtettem ki nagy nehezen és mintha Jeff is őszintén meglepődött volna kijelentésemen. A szája szólásra nyílt, de inkább becsukta. Mintha fontolgatta volna, hogy válaszoljon e, de csak nézett. Olyan sokáig bámult, hogy teljesen elsápadtam. – Megértem, hogy félti – tettem hozzá. – Debbie remek csaj, meg fogja találni a hozzávalót – mosolyogtam keserűen. 

A hangom tele volt csalódottsággal, mikor visszagondoltam Debbie vonásaira. A jövőre gondoltam, de képtelen voltam onnan kitörölni őt, hiszen az életem részévé vált. A lelki és a testi fájdalmaim kiegyenlítődtek abban a pillanatban és olyan érzésem volt, mintha csak egy teljesen üres haldokló test lennék.

Magam elé meredtem az üres fehér falra, ahogy a gondolatok átcikáztak a fejemben.

- Köszönöm, hogy megérted ezt Tomlinson – vette fel a kabátját Jeff a székről, hiszen elérte azt, amiért jött, most pedig távozik, mintha nem most taposott volna szét egy embert, mint egy apró kis bogarat. Kicsit megpaskolta a vállam vigaszként, mintha ez bármit is jelentene nekem.

Mondott még pár jelentéktelen szót mielőtt elhagyta a szobát, de képtelen voltam rá koncentrálni.

A nyugodt pihenést teljesen el lehetett felejteni. Egyedül maradtam a szobában és az érzelmeim úgy zúdultak rám, hogy belefulladtam.

Végtelen ürességet éreztem és reményvesztettséget. Elveszítettem mindenem, amim volt, az autózásban lévő szenvedélyem félelemmé alakult, Debbievel a kapcsolatom pedig semmissé vált pillanatok alatt. Senki nem készített fel erre a napra, amikor az üresség úrrá lett rajtam. Teljesen magamra maradtam, mindent megpróbáltam, ami az erőmből telt, de nem tudtam elfojtani a felgyülemlett gondolataim.

Mindig is gyűlöltem sírni, most azonban nem tudtam küzdeni ellene. Olyan erősen szorítottam össze a szemeim, hogy szinte fájtak, ahogy előtörtek a gyengeségeim jelei. Igen sírok, férfi létemre egy elrontott pillanat miatt, ami tönkretett körülöttem mindent, és mindenkit. A tüdőm veszettül zihált, a mellkasom gyors tempóban emelkedett fel és le. Gyötrő kín és végtelen fáradság tört rám, sok sajgó fájás és tompa nyilalást éreztem a testem különböző pontjain, ahogy a has falam összerándult az idegtől. Semmihez sem tudtam hasonlítani az érzést.

Minden mozdulat fájt, minden szép emlék bántott.

Tudtam, hogy ahhoz, hogy Debbie boldog lehessen eleget kellett tennem Jeff kérésének. Ellenben tisztában voltam azzal, hogy az elején mindketten szenvedni fogunk egymás nélkül.

Az egyik felem a saját önző érdekeimnek élt, de a másik felem azt mondta, hogy el kell engednem őt. Egy órányi szenvedésem után Debbie betoppant a kórterembe. 

Rögtön az ágy felé vette az irányt, majd egy csókot nyomott a számra, amit nem tudtam, hogy kezelni. Megpróbáltam semleges érzelmeket vetíteni. Különleges hatással volt rám, vártam, hogy csillapodjon az érzés, de egyre erősebb lett. Mindennél jobban vonzott, hogy visszacsókoljak, de amit megtettem volna gyűlölném magam. Tett velem valamit, megváltoztatott bennem valamit. Amióta a közelembe került nem voltam ugyanaz az ember.

Tudtam, hogy tátongó űrt fog hagyni maga után a hiánya, de akkor is változást okozott bennem, visszafordíthatatlan változást. 

Ahogy végig néztem rajta megbizonyosodott bennem, hogy Jeffnek igaza van. Rettenetesen sokat fogyott, borzasztóan fáradtnak és kimerültnek tűnt.

Nem hagytam, hogy az őrültbe hajszolja és tönkretegye magát miattam.

- Minden rendben van? – kérdezte mintsem sejtő fél mosollyal az arcán.

Éppenséggel semmi sem volt rendben, szakítanom kellett volna vele, de nem tudtam megtenni. Időre volt szükségem. Többször is neki futottam fejben, de folyton csődöt mondtam.

Ő volt az, aki a halál tornácán is meg tudott nyugtatni azzal, hogy minden rendben lesz. 

- Minden. Kicsit fáradt vagyok – hazudtam.

Közel ült hozzám, hüvelyk ujjával végig simított borostás államon és újra elmosolyodott.

Észrevétlenül apró csíkká préselem a szám, hiszen mindennél jobban kívántam őt, de ennek egyetlen jelét se mutattam felé.

Engem nézett a lehető legőszintébb szeretettel a szemeiben, mire bennem rekedt a levegő.

- Szükséged van valamire? Hozzak neked valamit? – kérdezte aggódva.

Villámcsapásként ért a gondolat, hogy mi lenne, ha megpróbálnám elidegeníteni magamtól őt. Talán meggyűlöl és ő hagy el engem megkönnyítve ezzel a dolgom. Úgy könnyebb lenne elszakadnia és mindkettőnknek jobb lenne.

- Sokszor kértem már tőled valamit, de eddig nem akartad megtenni. Továbbra is csak a balesetemről készült felvételeket szeretném látni – mondtam közömbösen, mire Debbie megforgatta szemeit.

- Louis, tudod, hogy utálom, mikor erre kérsz. Mindennél jobban szeretném elfelejteni azt a napot, te viszont arra kérsz, hogy nézessem meg veled – rázta meg a fejét. – Nem fogom neked megmutatni. Szeretném, ha előbb teljesen felgyógyulnál. Most ez lenne a legfontosabb – fogta meg a kezem, mire nagyot nyeltem. Körmeivel a csuklómat kezdte simogatni és ekkor szembesültem vele, hogy olyan feltétel nélkül szeret, hogy képtelen rám egy másodpercre is neheztelni. – Ráér az autóversenyzéssel foglalkozni, ha jobban leszel – tette hozzá suttogva és olyan közel hajolt, hogy szinte összeért a homlokunk.

Gyorsan kitérek igéző pillantási alól, mielőtt sikerült megtörnie. Valójában egyáltalán nem tartottam fontosnak azokat a felvételeket, mindent csak azért tettem, hogy a dolgok a terv szerint haladjanak.

- Látom nem érted, hogy nekem ez mennyire fontos – próbáltam kemény vonásokat erőltetni az arcomra, de körülbelül olyan szánalmasnak éreztem magam, mint egy kisfiú aki épp hisztizik az anyukájának a legújabb játékért. – Ez az életem Debbie, mindennél fontosabb nekem – mondtam ki ezt úgy, hogy szinte én is elhittem, hogy ez a legfontosabb nekem, de közel sem így volt. Deborah Hills volt a legfontosabb.

Az arcára valami furcsa érzés ült ki, miközben a számat elhagyták a hazugságaim. Csalódottan nézett rám és nagyot nyelt. Növelte a távolságot közöttünk felállt az ágyról, olyan volt, mintha megijedt volna tőlem egy pillanatra.

- Ha tényleg így gondolod, akkor fogalmam sincs, hogy miért vagyok még itt – préselte össze ajkait, ahogy megpróbálta elfojtani a sírását az előző kijelentésem után. Eszeveszett pánikba estem, hiszen nem voltam benne biztos, hogy semleges tudok maradni. 

Borzalmas volt őt így látni és legszívesebben visszapörgetném az időt és mindent másképp tennék, csak, hogy ne kelljen ilyen reménytelen helyzetbe kerülnünk.

Hátrál pár lépést, miközben végig a szemembe nézett. Erőt próbáló tudás volt elengedni őt mindenféle tiltakozás nélkül. Marasztalni akartam, de üveges tekintettel végig néztem, ahogy aprókat lépett az ajtó felé, majd egyre határozottan ment felé. 

Elment. Kinyitotta az ajtót és elment anélkül, hogy visszanézett volna. Becsukta az ajtót maga mögött. Alighogy elvesztettem őt szem elől, borzalmas hiányérzet kerített hatalmába.

Halk káromkodások közepette lecsuktam a szemem és megpróbáltam hozzászokni a helyzethez, mire legnagyobb meglepetésemre, újra kinyílott az ajtó és Debbie állt ott.

- Kérlek, ne haragudj rám – mondta elfojtott hangon, majd hihetetlen gyorsasággal jött vissza az ágyamhoz és a nyakamba borult. Szoros ölelésébe zárt, én pedig tétovázva viszonoztam ezt neki, hiszen képtelen voltam megállni, hogy ne tegyem meg. – Ne haragudj – ismételte el közel a fülemhez – Nagyon hamar felkaptam a vizet, tudom, hogy nem úgy értetted. Türelmesebb kéne legyek veled szembe – mondta szapora lélegzetvételek közepette.

Azt gondoltam, hogy felkészültem azokra a percekre, hogy immunis legyek, de képtelen voltam rá. A bűntudat mardosott, amiért magát hibáztatta miattam, miközben nem érdemelte meg, hogy ilyet mondjak neki. Eltáraztam az emlékezetemben a haja kellemes sampon illatát. A szemembe nézett, majd heves pillantásokat tett a számon. Hogyan csókoljam úgy meg, ha közben a szakításunkat tervezgetem? Hogyan csókoljam meg úgy, hogy ne jöjjön rá, hogy mennyire odavagyok érte?

A szánk lassan találkozott, a legtökéletesebb, legistenibb érzés, amit csak nyújthatott nekem a kórházi ágyamon. Egy pillanatra megfeledkeztem Jeffnek tett ígéretemről.

Hosszú barna tincseitől megszabadítottam a nyakát és kicsit elidőztem a terülten ajkaimmal. Halk sóhajokat eresztett ki, ahogy a puha bőrét kínoztam.

Újra a két apró keze közé fogta borostás arcomat, nem habozott újra lecsapott ajkaimra. Minden porcikám őt kívánta, lehunytam a szemem, a lámpafény átragyogott a szemhéjamon. Csillapíthatatlan, olthatatlanul magamnak akartam tudni egész lényét, de a körülmények nem nekem kedveztek.

Hosszas percek elteltével elszakadtunk egymástól.

Undort, és gyűlöletet éreztem magam iránt, amiért nem tudtam semlegessé tenni az érzelmeim és önző módon a saját érdekeim néztem.

Mély levegőt vettem és némán hallgattam. Talán egyszer elfogadom, egyszer majd azt tudom mondani, hogy ez így jó, őszintén, belenyugodva, de amíg ilyen közel volt hozzám, nem tudtam elküldeni magamtól. Olyan voltam neki, mint egy rossz szokás, amiről nehéz leszokni.

Nem volt se megoldás, se magyarázat, iszonyatos napoknak és heteknek, hónapoknak néztem elébe.

KÉRDÉSEK:

1. Szerintetek Louisnak lesz elég akarata, hogy véghez vigye tervét vagy képtelen lesz rá?
2.  Mit gondoltok, jogos Jeff kérése? (A válasznál fontos figyelembe venni a szülői aggódást, hogy nyilván a legjobbat akarja Debbienek.)
3. Az egész történet alatt elég sok változáson megy át a két karakter, mi a legszembetűnőbb nektek?
4. A történtek után Jeff karaktere ellenségesebbé vált számotokra? Mi a véleményetek Jeffről, szerintetek jó szülői szerepet tölt be?
5. Mennyire utáltok most ezután a rész után? :D

Minden válaszért hatalmas köszönet jár! :)