Kimondhatatlan

Sziasztok!

Első sorban eljött 2016, szóval, akinek eddig nem tettem meg, annak kívánnék ihletben gazdag új évet. Remélem, tegnap aki volt bulizni, az vigyázott magára és nem került senki detoxikálóba a rengeteg alkoholtól! :D Jómagam otthon töltöttem a Szilvesztert, már szerdán jól kitomboltam magam egy nagyszerű koncerten, szóval megvolt az ünneplés előre.
Másfelől, nagyon boldog voltam amikor láttam azt a rengeteg kommentet, amit tőletek kaptam. Nagyon jó volt új arcokat olvasni, hiszen olyanok írtak nekem véleményt, akiket azelőtt azt se tudtam, hogy olvasnak! :D
Nem is húznám tovább az időtöket, hiszen tudom, hogy mindenkit majd megesz a kíváncsiság, hogy mit tartogat az új rész. Szóval kívánnék még egyszer sikerben gazdag új évet és jó olvasást a részhez! :) 

2015
It's 2016 

Egy hónapja ébredtem fel a kómából és napról napra erősebbnek éreztem magam. Bár továbbra sem mondhattam, hogy a testi erőm visszakapta a régi formáját, de már lényegesen kezdtem magam jobban érezni. Egy hete engedtek haza, mivel már újra a saját lábamra tudtam állni és nem szorultam annyi gondoskodásra, mint korábban.

Minden jó úton halad afelé, hogy teljesen visszanyerjem a régi önmagamat.

Ami pedig Debbie-t illette mindent elkövettem a napokban, hogy meggyűlöltessem magam vele, rengeteg vitát generáltam apró dolgokból, minden erőmmel azon voltam, hogy elijesszem őt magamtól és végül megváltás legyen a szakításunk, de mindent összevetve nagyon makacsul ragaszkodott hozzám és ahhoz, hogy szeret.

Fájdalmas szavakat vágtam a fejéhez és bántó dolgokat mondtam, de mit sem értek. Egyszer sem borult ki előttem és mutatta magát dühösnek, mindvégig csendben tűrt.

Hallottam, ahogy belépett a bejárati ajtón, munka után mindig az volt első, hogy hozott nekem valamit enni, de az étvágytalanság miatt a legtöbbször alig csak pár falattal jól is laktam, így az étel többsége kárba ment.

Csörömpöléseket hallottam, ahogy ledobta a kulcsát a cipős szekrényre, majd levette a kabátját és fölakasztotta a fogasra.

Mindig az volt az első mikor hazaért, hogy rögtön a szobámba sietett, hogy köszönjön és, hogy ellásson engem, ma sem történt ez másképp.

Nem rég még csak reménykedhettem abban, hogy majd egyszer találok egy olyan lányt, akivel tökéletes párt alkotunk, mint Debbie-vel. Nem hittem volna, hogy létezik olyan nő, aki rendes, de ennek ellenére sosem unalmas és pont hozzám való. Bebizonyította, hogy annak ellenére se vagyok egy önző seggfej, hogy alkalmi kapcsolataim reggeli távozáskor rendszerint ezt vágták a fejemhez. Mindegy, hogy kivel, hogyan és milyen körülmények között, de képes voltam szexuális kapcsolatot létesíteni bárkivel. Rájöttem, hogy az érzelmeket egyetlen éjszakai partnerem se tudta helyettesíteni, akármennyire is akartam őket, nem volt bennem vágy. Pillanatnyilag jó ötletnek tűntek, de amint kielégítették az összes testi szükségletem már undorodtam tőlük, és reggel ennek hangot is adtam, mire nagy ajtócsapkodások közepette ott hagytak engem.

De tudtam, hogy Debbievel kevés lesz egy-két együttlét, vele semmi nem volt elegendő, halálos vonzalmat éreztem iránta.

Amint belépett a szobába rögtön elkapott a kéjvágy, hosszan rám pillantott, egyszerre éreztem, hogy ráz a hideg és, hogy lever a víz. Minden szőrszálam égnek meredt, a légzésem pedig elakadt. Mindez egyetlen pillantásától.

Elkaptam a tekintetem róla, hiába vágytam rá érzelemmentes kellett maradjak.

- Ne haragudj, de megfeledkeztem róla, hogy az ünnepek miatt, nincsenek nyitva ma boltok, szóval ma nem tudtam normális ételt hozni - mondta Debbie lebiggyesztett szájjal. – Elmentem anyukádéhoz is, de nekik se volt félretéve főtt ételük, szóval sehogy se tudtam megoldani – mentegetőzött tovább én pedig megragadtam az alkalmat, hogy újabb vitát generáljak kettőnk között.

- Akkor haljak éhen? – villantottam egy cinikus mosolyt. Egyáltalán nem vettem figyelembe az értem tett fáradozásait.  – Főzni se tudsz, arra se vagy jó, hogy kaját csinálj, mert meghaladja a képességeid – vágtam a fejéhez, mire felhúzta a szemöldökét, amennyire csak tudta. Meglepetten pislogott rám, miközben keresztbe fűzte karjait a mellkasa előtt.

- Hogy mondod? Louis, ha nem vennéd észre, mindenki folyamatosan körülötted legyeskedik, csakúgy, mint én, hogy neked a legjobb legyen. A kaja, amit hozni szoktam nagyrészt a kukában köt ki, mer meg se eszed – köpte a szavakat dühösen nekem. – Ami pedig a főzést illeti, tudod a munka mellett nincs sok időm, hogy recepteket tanulgassak – forgatta meg a szemeit.

- Senki se kérte, hogy bárki körülöttem legyeskedjen, ez az én balesetem volt, nem mi vagyunk túl a nehezén, hanem egyedül én – mutattam magamra.

Láttam, hogy az utolsó mondatom teljesen megsemmisítette őt belülről és hatalmas fájdalmat hagyott maga után. A szemei egy másodperc töredéke alatt teljesen könnybe borultak.

Borzalmas volt őt úgy látni, nagyot nyeltem, miközben hosszas pillantásokon keresztül némán néztük egymás arcát.

- Sajnálom Lou, ha így gondolod, én viszont minden tőlem telhetőt megtettem, de ha ez nem volt elég … - motyogta gyenge hanggal, miközben kerülte a pillantásom és szemei a földön cikáztak.

- Sajnálom, hogy létezek – vágtam a szavába, majd mentegetőzve felemeltem a kezeim. Felkeltem az ágyról, hogy egy szintbe kerülhessek vele.

- Louis ne legyél idióta nem erről van szó – rázta meg a fejét és közelebb jött hozzám, de olyan ridegen ellenálltam a közeledésének, mintha egy idegen lenne. Kezeit a nyakam köré akarta fonni, de mielőtt hozzám érhetett volna megfogtam a csuklóit és visszaengedtem a teste mellé kezeit.

- Figyelj, ha neked ekkora problémát jelentett az én gondozásom, akkor hagyjuk egymást. Hagyjuk az egészet a francba. – 

Egy fejjel alacsonyabb volt nálam, apró termetével és megszeppent külsejével úgy festett, akár egy kislány, akinek elvették a kedvenc játékát.

- Mit akarsz ezzel mondani nekem? – kérdezte riadtan, de nem válaszoltam neki. Néha elég hallgatni, hogy a másik megértse, mit akarsz neki mondani, csak időre van szüksége, hogy felfogja. Kemény vonásokat erőltettem az arcomra, amiből rájött, hogy mit akarok elérni nála. – Te most szakítasz? -

Kérdésére megdermedtem.

Többször is neki futottam, hogy kimondjam a végszót, de a reménytelen helyzet engem is megbénított, mert szerettem. És szerettem abban a pillanatban is. Biztosan nevetségesen romantikusan hangzik, de az érzelmeim véres csatába kezdtek a józan eszemmel. Hetek óta erre a percre hajaztam, és mikor itt állt előttem a könnyes szemeivel és egyetlen szavamra várt, nem tudtam kimondani hosszú pillanatokon keresztül. Láttam a fájdalmat az arcán, hogy rengetegszer elképzelte már, hogy milyen lesz, ha elveszít. Szerettem volna azt mondani, hogy csak egy ronda vicc volt az egész, tudatni akartam volna vele, hogy mennyire szeretem és mennyire kívánom. Azzal, hogy őt elengedem magam mellől saját magamat is megölöm majd.

- Mindkettőnknek jobb lesz – mondom ki végül életem legnagyobb hazugságát, hiszen ez csak az ő javát szolgálja majd. Ahogy kimondtam ezt a szót furcsán üresnek éreztem magam, mert egy dolog volt tudni azt, hogy az iránta érzett érzelmeim semmit nem változtak, de nyíltan szembesülni azzal a ténnyel, hogy a jövőben sem lesz ez másképp, az már teljesen más.

Életem legnehezebb lépése volt kimondani a végszót, szinte kimondhatatlannak éreztem. Reménnyel teli szempárt elöntötte a mély szomorúság és még jobban záporozni kezdtek a könnyei. A pulcsiját a kézfejére húzta és megtörölgette az arcát, majd szó nélkül ott hagyott a szoba közepén. – Debbie – szólítottam. Nem válaszolt. Makacsul többször is megismételtem a nevét, de amiért egyszer sem felelt utána eredtem, hogy megnézzem, mit csinálhat épp.

Láttam, ahogy a szobájában világít a lámpa, mire odamentem. Megálltam a küszöbön és megtámaszkodtam az ajtófélfánál, hogy erőt gyűjtsek magamnak.

Hangtalanul, néhány szipogó hanggal egy bőröndbe kapkodta a ruháit. Az asztalán lévő cuccait könnyed mozdulattal belesöpörte a táskájába nem törődve vele, hogy mennyire rendszertelenül esnek le, csak minél hamarabb el akart tűnni innen.

- Figyelj Debbie, tudnod kell, hogy a baleset sok mindent megváltoztatott bennem, olyan mintha új életet kezdenék, más emberré váltam a felébredésem óta és így már úgy érzem, mintha te is a múltam részévé váltál volna – próbáltam neki okot adni a szakításunkra, hogy tudja, nem benne van a hiba, nem akartam, hogy magát okolja ezért, nem ő a hibás, csak én változtam meg. Természetesen az összes szavam hazugság volt, a balesetem mit sem változtatott az érzéseimen, de mégis folytattam az érvelésem, habár lehet, hogy cseppet sem volt kíváncsi rá. – Csak halványan emlékszek mindenre, mintha évekkel ezelőtt történt volna mindez köztünk – mondtam tovább, mire abbahagyta a rámolást és rám szegezte tekintetét. Nincs rosszabb annál, mikor valaki szerető szemeiben nem látsz mást, csak dühöt.

- Akkor miért mondtad azt, hogy mindenre emlékszel, Louis? Honnan tudjam, hogy mikor hazudsz nekem, ha a két dolog teljesen kiüti egymást? Miért mondtad nem rég, hogy szeretsz, ha közben teljesen más a helyzet? Miért hajszoltál reményekbe, ha ez volt az egyetlen szándékod?! – emelte fel egyre jobban a hangját, de mikor rájött, hogy kár a szóért csak legyintett egyet és tovább pakolt.

Néztem rá sokáig mozdulatlan szemgolyókkal és éreztem, hogy minden el van veszve. Hogyha ő ebből a szobából kimegy, akkor soha, de soha nem fog visszajönni és csak a magány marad itt utána. Ijedt mosoly húzódott az arcomra, keserűen széthúztam a számat és lehajtottam a fejemet, de ő ezt nem vette észre. Ez a néma kis gesztus a sírásukat elfojtó férfiak rettenetes, vad dühöngése volt.

Pár perc alatt minden cuccát belesuvasztotta a bőröndjébe és kiviharzott az előszobába akkora lendülettel, hogy majdnem fellökött, mivel az ajtóban álltam.

- Figyelj, nem tudsz hová menni, szóval felejtsd el, hogy bárhová is elmész most, pláne ilyen hidegben. Ha mindenképp menni szeretnél, legalább várd meg a reggelt, kérlek – győzködtem, de hajthatatlan volt. Összegombolta magán a kabátot és a nyaka köré tekerte a sálját.

- Nincs szükségem az aggodalmaskodásodra, nagylány vagyok, kifogom bírni. Viszont biztos lehetsz benne, hogy nem maradok itt veled – markolta meg a bőröndje fogantyúját és lépett volna ki az ajtón, mikor meg elkaptam a csuklóját és visszazártam az ajtót.

- Biztos lehetsz benne, hogy nem mész el innen ilyenkor. Este van Debbie, ráadásul tél – adtam a tudtára a nyilvánvaló körülményeket, ugyanis a lelki szemeim előtt már láttam, ahogy egy padon ücsörögve teljesen átfagyva tölti az éjszakáját.

Makacsul kinyitotta újra az ajtót, miközben szúrós tekintetét rajtam vezeti végig.

- Biztos lehetsz benne, hogy elmegyek, nincs szükségem a felesleges sajnálatodra. Rengeteg olcsó szálloda van a környéken, aztán holnap reggel haza utazom, és nem látsz engem többet a környéken – erősködött, majd végleg kinyitotta az ajtót. – Ég veled! – mondta, én pedig földbe gyökerezett lábakkal álltam ott az előszobában.

Elment. Kinyitotta az ajtót és elment, anélkül, hogy visszanézett volna. Becsukta az ajtót maga mögött. Álltam az ablaknál és utána néztem. Gyors léptekkel távolodott, alakja eltűnt az egyik épület árnyékában. Még akkor is sokáig nézem a helyet, amikor már rég eltűnt a látótávolságomból. Talán valamit itt felejtett, talán valamit nem vágott a fejemhez, amit megérdemeltem volna – reménykedtem, de nem jött vissza.

Csak a keserves hiányérzetet hagyta maga után, semmi mást. Olyan volt, mint egy horpadás a térben.